Expedíció a szomszéd szobába

Jelenet az előadásból. Fotó: Biró István
Jordan Tannahill egy Y-generációs kanadai fenegyerek, aki ír, rendez, filmez, és benne van az észak-amerikai posztdramatikus színház sűrűjében. A Kolozsvári Állami Magyar Színház az elmúlt évadban műsorra tűzte a Concord Floral című, egyes források szerint 2014-es, mások szerint 2016-os szövegét.
Tizenévesekről szól, és úgy került a sétatéri színpadra, hogy a KÁMSZ négy másik színházzal együtt szerepelt egy projektben, amit az Európai Színházi Unió szervezett. Ugyanezt a szöveget vitték színre mind az öt intézményben (a másik négy: a bécsi Volkstheater, a reimsi Comédie, a kölni Schauspiel és a görögországi Szaloniki Nemzeti Színház), és mindben tizenévesek játszanak. Van ebben a felülről irányítottságban valami hamis azért, mikor egy millenial alkotó megírja, öt másik megrendezi, én pedig írok róla, és mind úgy teszünk, mintha tudnánk, hogy nem tudjuk: mit is jelent elkezdeni a felnőtt életet. De nem érdemes ezen rugózni, mert Tannahill szövege autentikusnak hat, annak ellenére, hogy ő nem „digital native”.
A kolozsvári előadást a projekt előzetes ismerete nélkül néztem meg. Csodálatosan üdítő. A frissességet nem a kamaszkor fals idealizálása okozta, hanem a hitelesség egyfelől és a profizmus másfelől. Szóval kellettek ide az Y-generációsok is, ezt akarom mondani? Nem, inkább azt: nagyon jó, hogy Sinkó Ferenc és alkotótársai be tudták vezetni a digitális bennszülötteket a szakma világába, jó, hogy Tannahill képes volt egy hiteles szöveget írni, jó, hogy László Noémi ezt kitűnően lefordította, és jó, hogy Sipos Krisztina élő színpadi szöveget csinált belőle, ami hitelesen tudott hangzani a játszók szájából, jó, hogy egy ízig-vérig poszt-posztmodern előadásban végre egy jól megírt, jól működő színpadi szöveggel dolgoznak. (A kolozsvári Concord Floral nemcsak az eredeti dráma miatt olyan jó, hanem azért is, mert ezt a szöveget kolozsvárivá és a kolozsvári színpadon tizenévesek által természetesen mondhatóvá dolgozták. Jó a szöveg, na.)
A Concord Floral egy elhagyatott, omladozó üvegház, ahol a helyi fiatalok összegyűlnek. A műsorfüzetben stilizált screenshotokon olvashajuk, hogy melyik szereplőnek mit is jelent. „A Concord Floral egy ideig a rózsák szépségét biztosította a városnak, viszont miután elhunyt a virágokat ápoló virágárus pár, az új generációknak a szabadság szépségét adta.” Van, akinek egy „beton kiülő, egy fűzfa”, diófa, vagy az U Stadionnal szemben lévő régi strand. Igazából nem számít, hogy urbánus vagy rurális a környezet.
Az előadás alatt egy pillanatig sem éreztem, hogy ezt amatőrök, neadjisten gyerekek játszanák. Sőt, a színészi játék maga is sallangoktól mentes és őszinte volt. Azért lovagolok ennyit a hitelességen, mert úgy érzem, hogy itt ez volt a tét. Úgy érzem, hogy a tizenéves emberek esetében mindig ez a tét, ez az ő tétjük, az autenticitás. És az előadásnak is ez volt a tétje. A pózmentes, üde játékot helyezte előtérbe, a rendezés, mozgás, díszlet mind ennek dolgozott alá. Egy tragikus történet révén betekintést nyerhetünk egy világba, ami egykor a mi otthonunk is volt. És eszünkbe juttatják, hogy abban a világban is volt árulás, kiközösítés, bully, szex, drog, a különbséget már csak mi rakjuk rá utólag, mert igazából mi is ugyanúgy félünk, nehogy gyereknek nézzenek.
A homogén, fülessel táncoló tömegből előbb a történetet elmesélni kezdő arcok lesznek, akik hozzátársulnak a karakterekhez, amint a történet elkezd kibontakozni. A igazságtalanul meghalt, visszatérő lélek toposza organikusan beilleszkedik az azonnali kapcsolatteremtés érájába, a digitális eszközökön kommunikáló kísértet is ugyanabból a lelkiismeret-furdalásból táplálkozik, mint bármelyik a világirodalomban. A telefon itt nem egy kellék, amit valahogy belekomponálnak az előadásba, hogy jelezzék, ez a máról szól. A telefon itt a testek meghosszabítása, és a színészek itt ugyanúgy használják, mint bármelyik másik testrészüket. És ezen kár lenne szörnyülködni, ne legyünk képmutatóak. Ennek örülni kell, hogy az előadásban ezt megmutatják nekünk azok, akik hitelesen meg tudják mutatni. Különösen erős az a jelenet, mikor óriásira kivetített telefonképernyőkön halljuk összevágva a monológot, amiben megkérdik tőlünk: te tudod, hol van a gyermeked? És nyilvánvaló, hogy a virtuális térre gondolnak.
A történet fájdalmas, és a fájdalmat újra, ebben a történetben is az empátia és a nyitottság hiánya okozza. Mennyire egzotikus tud lenni a velünk egy térben élő, de másik korosztály világa, és milyen hasonlóak a történeteik. Az előadást egy dilemma zárja le, ez egy közös emberi dilemma a kegyetlenség előtti kétségbeesés és a szépség olthatatlan szomjjal való kutatása között. Itt így zárul: „Azt hiszem, az emberek inkább könyörületesek akarnak lenni.”
Én személy szerint örülök, hogy társadalmi szempontból sem öncélú a produkció, mert van emancipatorikus ereje. Mert felszabadító tud lenni az, ahogyan az előadás az LMBTQ identitásról, az elidegenedésről, a kizsákmányolás látens formáiról szól, még ha csak érintőlegesen is. Felszabadító a tizenévesek számára, hogy nem kell fölöslegesen tabukat kerülgetniük, de az összes többi generáció számára is, mert – közhely ide vagy oda – a közvetlen jövőnk a „kamaszok” kezében van.
Digitális bennszülöttek, akik már természetes életterükként nőttek bele a virtualitásba. Az antropológiának szinte születése pillanatától sajátja az az etikai norma, hogy nem avatkozik bele sem aktívan, sem előítéletek mentén a megfigyelt közösség életébe, hanem megpróbálja megérteni azt. Ilyen értelemben a kolozsvári Concord Floral antropologikus nézőpontot adhat a nézőnek. Az antropológiában aztán volt egy fordulat, mikor az autenticitás (ami itt tudományos hitelességet is jelent) fontossá vált, és ekkor már nehezen lehetett úgy beszélni egy-egy közösségről, hogy az ne a sajátunk legyen, mert lehetetlen egy kulturális-szociális rendszer struktúráját és dinamikáját csak külső nézőpontól felmérni. Ilyen értelemben is antropológiai színház ez, mert nem a blackmask effektusa érvényesül, mert a színészek tudják, miről beszélnek, mert magukról beszélnek.
Az UTE projektjében öt város vett tehát részt, Bécs, Köln, Reims, Szaloniki és Kolozsvár. Az egész egy évad végi digitális bulival zárult, mikor netes körkapcsolással jelentkeztek a városok, és előbb bemutatták röviden az elkészült előadásokat, majd egy közös bulival búcsúztak. (A projekt első etapjaként tavaly nyár elején már találkoztak egymással élőben is a résztvevők, ekkor kezdtek el, együtt, foglalkozni a szöveggel.)
Az volt a benyomásom, hogy olyan nagy kulturális vagy koncepcióbeli különbségek nem voltak az öt produkció megközelítésében, hangvételében, néha még nagyon hasonló technikai megoldásokat is fel lehetett fedezni akár a néhány perces trailerek alapján is. És az önmagad megmutatásának, autentikus felmutatásának az örömét.

Kolozsvári Állami Magyar Színház. Jordan Tannahill: Concord Floral. Rendező: Sinkó Ferenc. Szereplők: Albert Eszter, Balon-Rufi Andor, Dimény Kristóf, Geréb Csenge Ráhel, Jenei Deborah, Kerekes Ákos, Nițu-Mányoki Dániel, Rázmán Orsolya, Rus Bernadette, Sárosi Áron, Szabó Márk, Szőllősi Eszter, Török Boglárka, Turós Ágnes. Díszlet- és jelmeztervező: Gábor Zsófia; dramaturg: Sipos Krisztina; zene és videó: Iszlai József; ügyelő: Böjthe Pál.