És a hajó megy

Caspar David Friedrich: Holdkelte a tengeren

‍

‍

– álnaplójegyzetek 1. –

Naplót kellene írnom. Nem privát, hanem afféle írói naplót, azonnali reflexiók, gondolatforgácsok, elmegyakorlatok, sehova-máshová-nem-való feljegyzések gyűjteményét hétről hétre – érdekes lenne visszaolvasni valamikor, bár nem biztos, hogy utólag örülnék minden leírt mondatnak. „Elkívántam” Günter Kunerttől az írásról szóló feljegyzéseit, amelyeket a Helikonban közlünk folytatásban, Benő Eszter remek fordításában. Csakhogy mindig ott ólálkodik bennem a kétely: biztos, hogy kíváncsi erre valaki, nem önteltség azt képzelni, hogy minden alkotói szilánkot, amit nem sikerült beépíteni valamilyen kerek szövegbe, meg kell osztani a – nem túl széles, de mégis – nyilvánossággal? Engem rendkívül szórakoztatnak Kunert aforizmaszerű eszmefuttatásai, de ott egy jelentős, lezárult életmű a fedezet.
Végül is, ennek a rovatnak is valami ilyesmi lett volna az eredeti rendeltetése: szerkesztőségi feljegyzések, egy szellemi műhely tagjainak személyre szabott „hajónaplója” egy viharos időszakban. A vihar azóta mintha csillapodni látszana – és, jut eszembe, ez is az emlékezet furcsa fabulációja, mert a Hátsó ablakot még a vihar beköszönte (a járvány tavaly tavaszi berobbanása) előtt hoztuk létre, valahogy mégis összekapcsolódik az elmúlt egy esztendő nyomorúságos létállapotával.(A csillapodásról mindjárt.)

*

Megjegyzendő, hogy íróember (és úgy általában, alkotó) esetében a magánnapló sem veszélytelen műfaj, mint ahogy a magánlevelezés sem. Nemrég egy irodalmi rendezvényen – erről is rögtön – arról vitatkoztam kedves barátaimmal, hogy mi lehet a szerepe a trágárságnak, a közönséges fogalmazásnak, virágnyelven a „szókimondásnak” az irodalomban, mikor, illetve mennyire kívánatos és indokolt az effajta beszéd. Én amellett érveltem, hogy az irodalomban természetesen mindennek – de tényleg mindennek – helye van, illetve lehet, csak azt a helyet nagyon jól meg kell választani, mert az „erős” kifejezések egy irodalmi szövegben olyanok, mint a sajtószalagcímek bombasztikus hívószavai: magukra irányítják a figyelmet, és egyúttal elterelik minden másról, ezáltal „felrobbanthatják” a szöveget.
Tanult kollégáim többek közt arra hivatkoztak, hogy mi is így beszélünk, és példaként ismert költők szabadszájú levelezését (is) említették – nekem pedig az jutott eszembe (azon kívül, hogy a személyes és a nyilvános beszéd közti különbségtételt talán nem kéne teljesen eltörölni), hogy mennyire unfair dolog is ez: hiszen amikor ezek az írók keresetlen hangvételű leveleket küldözgettek egymásnak, nem feltétlenül számoltak azzal, hogy haláluk után a privát korrespondenciájuk közpréda lesz, hála az irodalomtörténészek és filológusok indiszkréciójának. A naplókról nem is beszélve: ha kellően híres vagy, nemcsak saját korod, de egy egész örökkévalóság csámcsoghat lelki zavaraidon, szexuális kalandjaidon, képzelgéseiden, gyarlóságaidon, örömeiden és fájdalmaidon, sikereiden és kudarcaidon, féltett titkaidon, melyeket olyannyira óvtál – meglehet, sikertelenül – életedben. Ezért aztán ezek a feljegyzések valójában álnaplójegyzetek, valahol a személyes és a közösségi gesztus közti határsávon.Szóval „ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez”.

*

Az említett irodalmi rendezvény létrejötte épphogy a vihar csillapultát jelzi, legalábbis ha kicsit is derűlátóak vagyunk. Mint kiderült, négyünk közül én vagyok a legkevésbé derűlátó, és ezt képes vagyok egyfajta szakmai ártalomként tálalni: mindig gyanús, ha egy költő túlságosan vidám és optimista, mert a versírás feltételezi a látható dolgok mögötti világ alaktalan jelenlétének érzékelési képességét; a rejtett, tágabb összefüggések sejtése pedig ritkán ad okot felhőtlen örömre. Ez eléggé ezoterikusan hangzik, pedig csak arról van szó, hogy legyünk mértékletesen borúlátóak, sose veszítsük el se a szkepszist, se a fejünket. A túlzott pesszimizmus ugyanolyan reflektálatlan és problémátlan világlátás, mint mostoha-ikertestvére (van ilyen?), a hurráoptimizmus – ahogyan a politikai szélsőségek is összeérnek egyszer.
Néha azonban jó megelégedni a látszattal, a látható dolgok időleges derűjével: most például azzal, hogy több mint egy év után részt vehettünk egy élő, ha úgy tetszik, offline turnén, nyakunkba vettük Székelyföldet, és három városban, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen és Székelykeresztúron bemerészkedtünk az olvasói oroszlánbarlangokba. Beszélgettünk, kezet fogtunk, ölelkeztünk, dedikáltunk, online bejelentkezés és különösebb távolságtartás nélkül, mintha a világ normális lenne körülöttünk.

‍
Mi történt velünk az elmúlt egy esztendőben, hogy úgy érezhetjük magunkat, nevetséges és groteszk módon, mint katasztrófaturisták a szökőár után, mint Amundsen és társai a sarkvidéken? „Hát te mit kerestél ezen a földön, mily silány regéket”? E la nave va, rémlik fel a csodálatos Federico Fellini filmjének címe, És a hajó megy, a karaván halad, nekem pedig mindig utólag jutnak eszembe a jó replikák, mondjuk arra a kérdésre, hogy mivel foglalkoznék, ha egy mágikus mágneses vihar eltörölné a föld színéről a költészetet, hát tengerész lennék, kamaszkorom óta az szeretnék lenni, az is voltam előző életemben, mondanám, ha hinnék a lélekvándorlásban, de erősen akarok nem hinni benne.

‍
Hazatérésünk után nyakamba, nyakunkba szakad a Helikon ifjú tehetségeknek kiírt pályázata, száznegyvennyolc pályamű, néhány napig levegőhöz is alig jutok.
A hajó megy, a jégtáblák olvadnak, és ez most kivételesen jó.

*

Mainapság, amikor műfordítókat azért fosztanak meg munkájuktól, mert a bőrszínük különbözik a lefordítandó mű szerzőjének bőrszínétől, amikor színészek esedeznek a közvélemény bocsánatáért, mert mertek olyan karaktert alakítani vagy akár csak szinkronizálni, aki nem olyan szociális, etnikai, szexuális, életmódbeli csoporthoz tartozik, mint ők, vagyis amikor, perverz fordított előjellel, ismét dívik az emberek faji és társadalmi megkülönböztetésének eszméje, a „mi lennél, ha nem az lennél, aki vagy?” látszólag ártalmatlan kérdése mögött beláthatatlan, veszélyes szakadékok nyílhatnak meg. Ez a szemlélet alapjaiban írná át a kulturális mintáinkat és azt, amit a művészetről tudunk: a költő nem írhat szerepverset, az író nem közelíthet olyan problémákhoz, helyzetekhez, rétegekhez, melyeknek ő maga nem részese, a színművész – mesterségének lényegét tagadva meg – nem bújhat tőle idegen habitusú vagy meghatározottságú szereplők bőrébe.

‍
Hallgatom Marianne Faithfull új albumát, ahogy ez a törődötté öregedett egykori botrányhősnő, a hatvanas-hetvenes évek kismadara, a Sister Morphine, aki annyi mindent túlélt, túlélhetetlen függőségektől a koronavírusig, a maga rekedtesen érzékeny-érzéki hangján romantikus és viktoriánus angol költők, Byron, Shelley, Keats, Wordsworth, Tennyson verseit mondja, Warren Ellis éteri kísérőzenéjével, hallgatom, hogyan hangzik a szájából az, hogy She walks in beauty like the night, aminek sűrített költőiségét magyarul szinte lehetetlen visszaadni, recitálja a tizenkilencedik századi nagy angol macsó férfiköltő versét, nőként a huszonegyedik században, mégis eléggé tizenkilencedikszázadiként ahhoz, hogy kortársak legyenek.

‍
És „ahogy itt jár-kel, szép, miként a csillagtüzes éjszaka”,* vagy amit akartok.

‍

* Szabó Lőrinc fordítása