El Bahar

Mottó: Mit teszel, amikor már nincs mit tenni?










































































Ismeretlen szerző

1.
Mondhatnám, hogy szerencsés voltam, verést is csak párszor kaptam, igaz, azokat jól megjegyeztem. Egyszer hazafele menet elvesztődtem, de Isten rámtalált napfényes délelőtt, miközben éppen lefele haladtam, a föld gyomrában már csak egy kósza sugár világított, és én akkor is, hogy ne féljek az egyre súlyosabban rámzuhanó sötétségtől, énekeltem arról, hogy biztosan jön az Úr, és rámtalál, angyalok kórusából szökik meg, hogy értem jöhessen. Ott lent, a föld gyomrában meglel engem, kézenfog és hazavezet.Maga úgy énekel, mondja majd Isten, mint akinek tiszta a lelke, hát ezért jöttem ide le magáért, a föld gyomrába, ahol már csak egy kósza sugár világít. Jöjjön, felviszem, odafent, tudja, délelőtt van, megihatnánk egy délelőtti italt, aztán maga úszni menne, én pedig ott maradnék a parton, és hamarosan szem elől tévesztenénk egymást.Mit szól hozzá? Jó kis terv, ugye?
Isten magányos pont a láthatáron, alattam sötétlő hideg mélység. Körülöttem csak éhes gyomor csobbanása, mely beszív, majd újra kivet magából. A magasban köröző sirályok, játszanak az istenadták, hintáznak kósza fuvallatokon. A partra osont közben a kamasz sötétség, minden csupa derengő homály, impresszionista festmény, a művész kései alkotása, nem látott jól, hát én sem látok, és Isten minden bizonnyal szórakozottan zsebre vágta a szemüvegemet, amikor távozott. De talán ki tudok még úszni, és odakint tapogatózva, kúszva-mászva megtalálhatom a saját lábam nyomát.
Kiúsztam. És a parton csoda történt. Íme itt vagyok, élek, nem vesztem el. Nem vesztem meg. Habár, ki tudja azt. Te tudod?

2.
Ideim során próbáltam méltányos lenni, no de mi is a méltányosság? A méltányosság folymatos mérlegelés, illetve a megérzések csodálatos ötvözete, ám ugyanakkor igen öncélú dolog is, hiszen az ember ösztönösen igyekszik jól kijönni bizonyos helyzetekből, erre a gyengeségre külön is próbáltam figyelni, de persze nem sikerült mindig sértetlenül megúszni, péppé őrölt néhány dolog, nem mondom, de meglepetés is van, miszerint a lélek, ó, a lélek, idomítható öleb, vicsorgó oroszlán. Megpihenhet a lélek? Van erre lehetősége? Vagy ez is csak egy a kegyes hazugságok közül, malaszttal teljes, áldott Ő.
A kegyetlenkedés, úgy gondoltam, nem jellemző rám, mégis oly sokszor kellett hallanom, hogy az volnék, méghozzá a javából. Kegyetlen. Ki érti ezt?
Takarítónő szeretne lenni egy tengerparti szállodában? Sebesség, kérem, fegyelem és pontosság, meg rengeteg homok. Itt, errefelé minden homokos és persze sós is. Készüljenek fel arra, hogy ennél rosszabbat sehol sem láttak, kérem. Kicsiny országunk nagy tengerének látogatói igazi vademberek, mindenfelé mezítláb járnak, mégis azt igényelik, hogy süppedős szőnyegű drága szállodában lakjanak. Micsoda banda! Honolulu! Hol vagyunk mi attól, hölgyeim, tudják azt maguk? A vezetőséget semmiképpen sem tudtam rávenni, hogy a kötelező viseletre vonatkozó szabályokat vezessünk be. Azt mondták, annyira jól azért még nem állunk, hogy megválogathassuk vendégeinket, majd ha meggazdagodunk, akkor gondolkodhatunk ilyesmiről is. No de a filozófián túl, mi az, ami a legfőbb a tengerparti szálloda takarítónőjének? Természetesen a tisztaság, no meg a kikezdhetetlen egészség, melynek nem árthat semmi, szívós alkat, kitartó, konok, gondokkal küzd, nincs más lehetősége. Ha valaki önök közül, hölgyeim, úgy gondolja, hogy a fentiek nem riasztják el a feladattól, az kiképzésre jelentkezzen – hát ilyeneket írok mostanában, mondta Alois és felnézett Nérukára.
Ez egy vagy kettő? – kérdezte Néruka és jelentőségteljesen rádőlt Alois hordójára, mely szent íróasztala neki, melyhez idegeneknek nyúlni szigorúan tilos. De lehet-e idegen Néruka eme bútordarabnak, minekutána ő maga szerezte? Ez itt a kérdés. Mit is kérdezett Néruka? – kérdezte Alois és gyöngéden odébb tolta Néruka könyökét.
Hogy amit eddig felolvasott, az egy történet, vagy kettő?
Még nem tudom, azt hiszem, egy – mormogta Alois üstökét vakarva, mely üstök, akárcsak közönséges varjúfészek, s benne a viszketés éhes madárfiókák dühödt csipogása.
Akkor miért számozta meg?
Maga leskelődik, Néruka? Azért számoztam meg, mert, mit tudom én, hogy miért! Mert még nem jöttem rá, hogy mi lenne a híd, ami átvezetheti Isten gyámolítottját egy tengerparti szálloda alagsorába, ahol éppen takarítónők kiképzése folyik.
Mi a címe? – kérdezte Néruka, mert már arról is tudott valamiket, hogy egyes helyeken a történeteknek címet adnak, melyiknek milyent, van, amelyik érthető, van, amelyik nem.El Bahar – súgta Alois jelentőségteljesen.
Bahar, mint bahari? Tenger? – kérdezte Néruka meglepődve. És miért pont ez?
Mert hullámzik, Néruka, azért.
Hullámzik! – állapította meg szent döbbenettel ő.
Szerintem igen. Miért, maga szerint nem?

3.
Hogy Néruka mit gondol a hullámzásról, azt nem tudom, de kétségkívül akkor romlottak el a dolgok, amikor visszaköltöztünk a Mocsárba. De nem hinném, hogy a Mocsár miatt. Inkább amiatt történhetett ez, hogy Néruka jobban megismert engem, és az én elnyűhetetelen, pocsék természetemet, és megundorodott. Az undor makacs, ha társadul szegődik, nehezen szabadulsz tőle. Nem szabad elhinned, hogy leküzdhetetlen, hogy hogyan ne hidd ezt, abban nem tudok segíteni, magad kell kitaláld – mondta Alois az alvást színlelő Nérukának. Ó az álom, az édes, annyi bajból kivezető. Alois visszakuporodott a hordójához, és vaskos, szutykos fedelű füzetébe írta dülöngélő szúnyogok kádenciáit. Az emlékek könnyű mokaszinban egy tengerparti kocsma deszkaasztalához vitték, hátulról csak a légypiszkos körte világít sárgán, a szél homokot, sós vízpermetet kavargat, és valahol, nem túl messze sötét tömeg morajlik, és csattogatja állakapcsát, de Alois nem fél a fenevadtól, cigarettázik, rumot iszik, és még igen ifjú.
Most, öreg és sovány, vaskos naplója homályos bejegyzésektől terhes, nem tudni, mi mikorról, kikről szól, az idő örvénylő massza itt csupán, a szereplők cukortól megvastagodott lekvárban fulladoznak.
Esténként már nem csak én ittam, hanem Néruka is – írja Alois. Zavaros volt az agyunk folyamatosan, rettegtem attól, hogy soha sem fogunk kijönni belőle. Akkor találtam ki, hogy dolgozni megyek. Addig is nem iszom. Vagy nem csak. Számításaim, nemlétezésük okán bejöttek. Semmiféle elvárásom nem volt, így könnyű volt engem elkápráztatni. Rájöttem, hogy szeretek dolgozni, és ettől annyira megnyugodtam, hogy szinte hangyának éreztem magam, vagy egyenesen tengeri sünnek, mely miniatűr vízi fúrógép, sőt valódi harci gépezet. Életre keltem időnként, és azzal áltattam magam, hogy látom a valóságot, ám a Mocsár oly látomásszerű, tudhatja-e ember eldönteni azt, hogy amit itt lát, lehet-e valóság. A valóság, ó, az mindig olyan szomorú, olyan iszonytatóan bánatos, mint apálykor a part, mely mégis oly gyönyörűséges.
Athanasziosz önkívületben talált engem itt a Mocsárban, legalábbis ő ragaszkodik ehhez a verzióhoz, megmentőm akar ő lenni, ha nem más. Vörös palástja barnára szelídült, sarka keménysége, mint lovak patája, új szerepe zavarba hozta, de aztán beletörődött abba, hogy éppen akkor vetett újra elé valami csúfondáros erő, amikor ő azt gondolta, végre megnyugodott, és nemes célnak szentelheti megmaradt idejét. Ám rájött, a cél sokkal visszafogottabb, mint gondolta volna, ám rém kényelmetlen is. Azt vizionálta ugyanis, hogy nem a rászorulókat gyámolítja majd, ahogyan tervezte, hanem Alois végeérhetetlen gyónását hallgathatja az idők végezetéig. A gyónás persze inkább csak olyan fecsegés, csicsergés, mormogás. Szegény Alois, aki titokban arra vágyik, hogy a következő életében szent szajha legyen, akit mindenki szeret, és ő azt szeret, akit akar, mindenféle történetet és rémtörténetet mesél, szerencsére megtartotta ama régi jó szokását, hogy időközönként hetekre, hónapokra eltünedezik.

4.
Este munka után megvárt, kézenfogva mentünk haza – mesélte Alois, kezében koktélospohár, vagy inkább veder, mely eredetileg bor hűtésére szolgálna, de hát kit érdekel ez. Athanasziosz fémkupát tart kezében, szép ötvösmunka, bor sajnos nincsen. Hogy Alois történetében ki a másik, az sohasem derül ki, sejtetés az egész, Athanasziosz belebetegszik ebbe a rettenetes gyónásba, legszívesebben kérdésekkel ostromolná Aloist, ám túl kényelmes ehhez, a kényelem pedig oly szelíddé tesz, néha el is altat.
Minden nap. Akkor is, amikor nem kellett menni dolgozni, mi kisétáltunk a keresztútig, ki előbb, ki később jött, néha pontosan érkeztünk, aztán hazamentünk egy házba, melyet kicsit már a mienknek éreztünk – folytatta Alois révetegen.
Reggel mindenki útra kelt, és járt a maga dolgai után. Volt úgy, hogy szomszédos parcellákra kerültünk. Lopva néztük egymást, máskor órákra megfeledkeztünk egymásról. Az éjszakákat azonban majdnem mindig megosztottuk, az éjszaka szentségét igyekeztünk megtartani, de nem mindig sikerült, mert oly esendő az ember, oly kíváncsi, nyughatatlan, nem fér a bőrébe sohasem.
Az esti találkozások néha a kölcsönös manipuláció jegyében zajlottak, igyekeztünk javakat kicsikarni egymásból, és azokat egy képzelt vagy valós, közös cél érdekében akartuk felhasználni. Az energiahasznosításunk majdnem egyensúlyban volt, bár voltak kilengések, egyesek ébresztő jellegűek, mások álomba ringatóak. Volt egy szekerünk is, de azt szinte sohasem használtuk, csak a nagy begyűjtések idején, mikor mi is hazacsempésztünk egy szekérderéknyi valamit, mint mindenki más. Ám a legjobban szekér nélkül fut a ló, ezt minden kisgyermek tudja, feltéve, hogy látott szekeret és lovat, mi láttunk eleget, ma is látunk, sőt, fel is ülünk rá, ha úgy hozza a sors, és élvezzük is, mi tagadás, hisz mi vagyunk a lengés világbajnokai, kilengés, belengés, szekéren való döcögés. Jajgatás és kacaj poros szekérútja nyár végi aszályok idején, vagy tengerbe futó homokút és vízben hancúrozó lovak.
Nem viszket a bőrük ezeknek a sótól? – kérdezte volt Athanasziosz, aki akkor még nem volt Athanasziosz egy távoli kis ország nagy tengerének partján. Alois vállat vont, egy vadló csak tudja, mi jó neki, ha fürdik, hát szeret fürdeni, bánja is ő, hogy sós, sőt, valószínűleg szereti. Vadló is megnyalná, sőt – vihogja Athanasziosz gyermetegen. Boldogan kuncog, tincsei, mint egy görög szobornak, piperkőc alakzatba rendeződtek, orra hámlott, szája, mint roham után az eszelősöké. Végtelenül bájos, gondolta Alois, aki megrémült a saját arcától, amikor végre olyan zuhanyzóba került, ahol volt tükör is, víz is, és még az ajtót is be lehetett akasztani valami kallantyúval. A víz stílszerűen egy lyukba folyt, melybe kis ügyességgel üríteni is lehetett, itt valóban résen kellett lenni, ellenkező esetben kellemetlen balesetekbe torkollhat az akció, és igazán kár lenne értünk. A bódé oldalát eszelősen rázta a szél, de a vascsőből perzselő víz csorgott, Alois hamar megtanulta, hogy hajnalban lehet igazi meleg fürdőt venni, égesse a bőrét az, aki siet, Athanasziosz például egyáltalán nem sietett fürdeni, bőrét és mindennemű szőrzetét vékony sómáz vonta be. Mégsem vakarózott eszelősen, mint Alois, az állítólagos tengerimádó, aki azzal mentegette magát, hogy nem a rászáradt só, hanem önnön izzadtsága idegesíti. Athanasziosz, aki akkoriban még egyáltalán nem tudott arról, hogy valamikor Athanasziosz néven fog a világban élni, de már akkor mirtuszbokornak képzelte magát, fel nem tudta fogni, mi a baja ennek a nőnek.
És most: íme itt fekszik szegény Athanasziosz, álmát duruzsolás édesíti, ringatja, egy hang régmúlt időkről mesél. Hogy állítólag volt egyszer egy ember, akit Eszlárinak hívtak. És az aztán örökre elment. Ki az ördög borja immár ez az Eszlári is – horkan fel Athanasziosz, a derűlátó.
Volt egyszer egy ember, szakálla volt kender, fűzfa tarisznyája, cserefa pipája, előtte a tenger, beleesett fejjel – kornyikálja Alois. Az az Eszlári nevű ember kisgyermek korában szívesen rágta a szilvafák kérgére kitüremkedő macskamézet. Hogy kicsoda volt ez az Eszlári? Meséljen róla anyuka? – duruzsolja Alois Athanasziosz fülébe, és szegény a csiklandozásra felébredt.
Miért kínozol folyton? – kérdezte az álomtól még zavarodott Athanasziosz, aki nem volt oly éber, mint Néruka, aki csak nagyon ritkán árulta el, mit gondol valójában. Alois feldühödött ettől a felismeréstől, elvágtatott Athanasziosz sátrából, és meg sem állt Ukamé, a Szívós Múmia házáig, hogy kissé megnyugodjon. Ha rögtön hazamenne Endi Boo házába, melyet most Nérukával közösen birtokolnak, megint szerelmet vallana, márpedig ez a melodramatikus jelenet fölsleges. A Múmia vesékbe látott, és a fogakba is, meg bárhová testben és lélekben, azonnal tudta, mivel kell gyógyítania az ő gyermekét, Aloist, a mocsár liliomát, akinek a nézését meg a járását mindenki ismeri errefelé. A viselt dolgairól is tudnak, de amolyan szent tehénként elviselik, legalábbis ő így gondolja. Néruka váltig állítja ugyan, hogy a Mocsárban sem szent, sem másmilyen tehenek nincsenek, de Alois megingathatatlan az ő hitében. Ukamé kezelésétől kellőképpen felajzva és meg is nyugodva Alois hazatér Nérukához, ám Néruka éppen nincsen otthon, és még néhány napig nem is jön haza. Alois, elunva a várakozást, útra kel a Generátorház felé, Ruz Baba portájára, hogy kissé felpörgesse magát, és felszedjen valaki ismerőst. A jó Alois imád strichelni, a vérében van neki ennek tálentuma. Aztán visszasompolyog szegény Athanasziosz sátrába, s míg az kis fehér korongjait sajtolgatja, melyekkel reggel táplálni fogja a Mocsár népét, tovább folytatja eszelős meséit a lét hiábavaló szépségeiről. Endi Boo házában Nérukát hasonló módszerekkel fárasztja, meg azzal, hogy mennyire vágyik arra, hogy valahol a homokban ülve be-bedugja lábujjait a fenevad szájába.