Egyszerűen, mindig és csakazértis!

E lapszám készültekor arra kértük fel szerzőinket, hogy a költők írjanak verset a Kék farkasok egy motívumára, a prózaírók pedig Király László egyik legismertebb verse, az 1980. november 26. okán küldjenek prózákat, de a lapszámban található tanulmánynak beillő esszé, memorialisztikai jellegű írások, még a recenzió is emlékek megidézésével indul ezúttal – különböző nemzedékek szerzői ünneplik az idén 80 éves Király Lászlót.

Sokan, számos irányból közelítenek életéhez és művéhez, mert számos irányt hív magához, sok új útvonalat jelez az, amit Király László műveinek egésze jelent. Drámába hajló versciklusok, világirodalmi esszék, novellák, a regény és a versek – mindezek csak azért vannak, hogy a megírt művek közepén, fókuszpontjában az álljon, amit Király László soraiból mindegyre kiolvashatunk: él Erdélyben egy költő, aki különböző műfajokkal, de legfőképp versekkel veszi körbe azt a belső, mindegyre sugárzó, folyamatosan lüktető, komor és vígságos világot, amit egyszerűen, mindig és csakazértis: költészetnek nevezünk.

Miközben a 20. század második felében azt mondják, akár a jelesek közül valók is, hogy már nem lehet verset írni: Ő verset ír. Amikor a 21. században azt mondják, akár a jelesek közül valók is, hogy már nem lehet költőnek lenni, Ő költő marad és költő is lesz, tovább, továbbra is.

Mindez csak azért történhet meg, mert Király László élete és műve valóban életműként tárul szemünk elé, elfelejtett hadseregekkel, megtalált utakkal, vaspáncélban vonuló nyarakkal.

Kérdezzük csodavárón, azt megpillantó lelkesültséggel, miként is történhetett, miként is történik mindez? Hogyan is férhet el ennyi minden a költő égő asztalán, egyetlen emberben annyi világló élet?

Van válasz erre is, több is. Egyet tudok most felszínre hozni, azt, hogy Király László a világ, a költészet világának birtokosa. Ezt érzem soraiban, ezt veszem észre mozdulataiban, szeme villanásában.

A lehetséges világok egyikének központi, mert költői helyén és pillanatában állva, a birtokos nyugalmát, belső harcait, mindig határt húzó, azokon mindig túltekintő alapállását sugározza felénk. Mert, úgy érzi alulírott, hogy ezer változás és változat közepette: Király Lászlóban és Művében az alap változatlan minden időkben.

Ezért van az – ha felütjük műveit: fény hull.

Mindannyiunkra.

Isten éltesse Király Lászlót!

Isten éltessen, Laci bácsi!

‍