Egy történet, amit el kell mondani

Az Isten keze című filmben van egy jelenet, amely egy Fellini-film szereplőválogatási folyamatába enged bepillantást. A főszereplő bátyja elmegy erre a castingra – ahol igazi színes, nagyon fellinis hangulatú kavalkád verődik össze önjelölt és önmaguk nagyszerűségétől láthatóan eltelt epizódszereplőkből, kiöregedett bonvivánoktól levitézlett dívákon át szegecselt bőrdzsekis punkokig –, majd miután lógó orral kijön („azt mondta, túl közönséges az arcom”), a kamasz Fabietto (Filippo Scotti) beleskelődik a félig nyitva hagyott ajtón. A mestert nem látja, végig takarásban van, csak a hangja hallszik, amint instruálja a segédeit, hogy mely gyönyörű nők fotóját tűzzék ki a falra, az ajtórésben kémlelő fiú mélységes ámulatára – a női test szépségének olyan leplezetlenül régivágású dicséretét hirdeti ez a képsor (és több későbbi is), amit manapság egy filmben tényleg csak Fellinire való hivatkozással lehet megtenni. Fellini ott van, de egyetlen percig sem látjuk – mintha a Paolo Sorrentino-filmek esztétikai univerzumának (az Oscar-díjas A nagy szépségtől egészen a mostani alkotásig) metaforikus összefoglalása lenne ez az alaphelyzet. Fellini ott van, mégsincs ott: Sorrentino azon kevesek közé tartozik, akik úgy képesek megidézni a nagy előd szellemét (és nem csak áttételesen, hanem jól beazonosíthatóan: A nagy szépségben Az édes életet, az Ifjúságban a Nyolc és 1/2-et, az Isten kezében az Amarcordot), hogy azt egy pillanatig sem érezzük a mester életművével való visszaélésnek – legfennebb azt, hogy Sorrentino úgy készít filmet, ahogyan legkésőbb Fellini óta olasz filmet elképzel az ember, és ezt összetéveszthetetlen módon teszi. Szertelen, mesés, életigenlő, szimbolizmussal teljes, egyszerre érzéki és spirituális stílusban.

A képek sajátos mágiájáról van szó: a Netflixen elérhető opusznak a főcímet közvetlenül követő nyitójelenete a Sorrentino-életművön belül is leginkább Az ifjú pápa, sőt Az új pápa bizarr, erotizált esztétizmusát idézi. A jelenetsor, amikor a kamaszfiú szemében (és nem csak az övében) a vágy titokzatos tárgyává nemesedő nagynénit (Luisa Ranieri) maga Szent Januáriusz (azaz San Gennaro), Nápoly patrónusa viszi el a pokoli dugóból – élveteg, idősödő arisztokrata képében – egy régi időket idéző automobilon az omladozó palotájába, ahol az ősi nápolyi legendákból előlépő monaciello, a kis, gyerekformájú szerzetes megjelenése meddősége gyógyulásának ígéretét nyújtja, nehezen feledhető – Sorrentino filmjei varázslatos hatású, tökéletesen komponált jeleneteikről is emlékezetesek maradnak. Az È stata la mano di Dio talánya abban áll, hogy bár lenyűgöző jeleneteinek többsége mind ismerős valahonnan – Fellini-filmekből, Tornatore Cinema Paradisójából, korábbi Sorrentino-munkákból –, mégis ez az itáliai rendező legszemélyesebb filmje. Az önéletrajzi jelleget ezúttal tényleg fontos hangsúlyozni: ez egy felnövéstörténet, amelynek során a nápolyi ifjú, Fabietto, kamaszos élményeken, a felnövés néhol egészen meghökkentő beavatási rítusain (lásd a szüzesség elvesztésének mozzanatát, egy idős bárónő hathatós segédletével) keresztül elindul a felnőtté és filmművésszé – végeredményben a Fabióvá – válás rögös útján, Róma felé, ahová minden út vezet. De Róma itt csak a végkifejletben jut szerephez, távoli, vágyott ígéretként: ez Nápoly filmje, szerelmeslevél a délolasz város 80-as évekbeli lüktető, eleven, egyéni és társadalmi ellentmondásoktól feszített, mégis vonzó világához, magához az olasz nagycsaládhoz, baloldaliságára büszke banktisztviselő apával (Sorrentino állandó színésze, Toni Servillo), bolondos, magánéleti csalódottságait kamaszos csínyekkel leplező anyával (Teresa Saponangelo), különc nagybácsikkal és nagynénikkel, testvérekkel és kuzinokkal, ezzel az egész – kívülről nézve – rokonszenves bolondokházával, amelynek tagjai szinte kivétel nélkül annak a lázában égnek, hogy „minden idők legnagyobb labdarúgója”, az argentin félisten, Diego Armando Maradona a Napolihoz igazol-e vagy sem. (Mellékesen jegyezzük meg, hogy Maradona perrel fenyegette Sorrentinót a film miatt, amire – a végeredmény ismeretében – semmi oka nem volt, a jogi elszámolást azonban megakadályozta a focisztár halála.) Mint tudjuk, oda igazolt, ez pedig igazi sikerszériát indított el a nápolyi csapat történetében; a film duplafenekű címe viszont az 1986-os, Anglia elleni világbajnoki negyeddöntős mérkőzés híres-hírhedt kezezős góljára utal.

A cím említett duplafenekűsége abban áll, hogy az argentin labdavarázsló, hmm, bravúrja összekapcsolódik az isteni gondviselés jelenlétével. Az ifjú főszereplő azért nem utazik el szüleivel a család vidéki házába, mert szeretne élőben megnézni egy mérkőzést Maradonával, így menekül meg a haláltól, ugyanis édesapja és édesanyja szénmonoxid-mérgezésben hunynak el azon az estén. Fabio Schisa fiktív története ez esetben (is) pontosan követi Paolo Sorrentino valóságos életrajzát, viszont olyan erős cezúrát hoz létre a film szerkezetében és alaphangulatában, amit a nézők jelentős része valószínűleg nehezen emészt meg. Az elbeszélés mégsem esik szét, csupán „tónust vált”: a film első felének játékos, karneváli atmoszféráját felváltja a tragikus útkeresés fázisa a jellemfejlődésben. Fabietto találkozása és látszólag céltalan, de sorsdöntő beszélgetést hozó éjszakai kóborlása Antonio Capuano filmrendezővel (akit Ciro Capano alakít, nem maga a direktor) szintén az európai filmes modernizmus aranykorát idézi. „Van mondanivalód? Van olyan történet, amit mindenképpen el akarsz mondani?” – kérdezi, harsányan gesztikulálva, a filmrendező-példakép a szülei elvesztésének gyászát feldolgozni képtelen fiatalembertől. A fordulópont itt áll be; és miután hősünk maga mögött hagyja szeretett Nápolyát, a család maradékával, a kamaszkor focimániájával együtt, rituálisan elbúcsúzik a szanatóriumba került csodálatos nagynénitől, Patriziától is, majd a Róma felé tartó vonatút egyik vidéki állomásán megpillantja a film elején felbukkanó titokzatos gyerekszerzetest, tudjuk, hogy végképp felnőtt. A gép forog, az alkotó nem pihen: a történet elmondásra vár.

Isten keze (È stata la mano di Dio/The Hand of God), olasz–amerikai film, 130 perc, 2021. Rendező és forgatókönyvíró: Paolo Sorrentino. Zene: Lele Marchitelli. Operatőr: Daria D’Antonio. Vágó: Cristiano Travaglioli. Szereplők: Filippo Scotti, Toni Servillo, Teresa Saponangelo, Luisa Ranieri, Marlon Joubert, Betty Pedrazzi, Renato Carpentieri, Massimiliano Gallo.

‍