Dívák, fenegyerekek és a kinőtt zakó - beszámoló a 15. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválról

A Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) története eddig a folyamatos növekedésről szólt. A fesztiválösszegző sajtójelentések évek óta a „Rekordokat döntött a TIFF” frázissal kezdődnek, nem véletlenül: az erdélyi szemle – amely mára kétségkívül Románia legjelentősebb filmfesztiváljává nőtte ki magát, de a közép-kelet-európai régióban is a jegyzett fesztiválok között van, Karlovy Vary és Szarajevó között félúton – ugyanis évről évre tényleg megdönti saját korábbi rekordjait, minden kategóriában. Mindezt annak ellenére, hogy Tudor Giurgiu fesztiváligazgató szerint a TIFF a fesztiválok nagy nemzetközi piacán még mindig „harmadosztályúnak” számít (ebben különbözik többek közt „névrokonától”, a torontói TIFF-től, amely a filmfesztiválok „világelitjéhez” tartozik), de erősen pedálozik a „másodosztály” felé.
Semmi meglepő nincs tehát abban a kijelentésben, hogy a TIFF idén (is) rekordokat döntött. A fesztiválon részt vett 64 ország 248 filmjére 79 ezer fizető néző volt kíváncsi, ami 9 százalékos emelkedés az előző évhez képest, a résztvevők összlétszáma pedig meghaladta a 120 ezret, mivel a fizető nézőkhöz hozzáadhatjuk az ingyenes vetítések, mesterkurzusok, workshopok, kiállítások és a TIFF Lounge-ban zajló találkozók résztvevőit is, ráadásul a 20 helyszínen zajló vetítéseken és egyéb eseményeken mintegy 1100 meghívott vett részt – és sorolhatnánk a számadatokat, de nem sok értelme lenne. Alighanem igaza van ugyanis Mihai Chirilov művészeti igazgatónak abban, hogy a fesztivál elérte befogadóképességének határait: amit „mennyiségileg” ki lehet hozni a TIFF-ből, azt mostanra kihozták, nemigen van hová terjeszkedni tovább, nagyjából eddig terjed Kolozsvár teherbírása. Legalábbis logisztikai értelemben, a TIFF egyik nagy erénye ugyanis épp az, hogy képes a folytonos innovációra, a szervezőcsapat kreativitása másfél évtized után is lankadatlannak tűnik, ami a tematikus szekciók, helyszínek és különleges programpontok kiválasztását illeti.
A TIFF – méretes képzavarral – leginkább egy nagyra nőtt kamaszra hasonlít, aki mostanában kezdi kinőni gyerekkori zakóját: Kolozsvárt.

Sophia Loren, az „igazi” Miss Univerzum

Az idén a szokásosnál jobban is kitettek magukért, és ennek vélhetően az az oka, hogy a fesztivál jubilált: tizenötödszörre rendezték meg. Ezt az „ünnepi” jelleget tükrözte a díszvendég személye is – mint tudjuk, a TIFF minden évben életműdíjjal tünteti ki a nemzetközi filmes élet egyik kiválóságát (az egy vagy több hazai életműdíj mellett). Bár láttak már Kolozsvár falai igazi világsztárokat, Franco Nerótól Vanessa Redgrave-en át Claudia Cardinaléig, az idei meghívottnál, Sophia Lorennél méltóbbat aligha találhattak volna a TIFF 15 éves történetének „megkoronázására”. A fesztivál megnövekedését és „szintlépését” egyébként leginkább az jelzi, ahogyan szabályozták az olasz díva és a nyilvánosság kapcsolatát: a szűkre szabott időtartamú sajtótájékoztatóra csak előzetes szűréssel, szigorú válogatás alapján lehetett bejutni, számos újságíró és sajtókiadvány hoppon maradt; arról nem is beszélve, hogy a főtéri beszsélgetősátorban sem szerveztek találkozót vele (ami persze, a várható tömeges érdeklődésre tekintettel, érthető, ráadásul a tavalyi díszvendéggel, a meglehetősen rapszodikusan viselkedő Nastassja Kinskivel kapcsolatos tapasztalatok sem voltak túl ösztönzőek).

Sophia Loren a TIFF életműdíját Mădălina Gheneától vette át (fotó: Vlad Cupșa/TIFF 2016)Mindenesetre e sorok írója még jól emlékszik arra, hogy Catherine Deneuve sajtótájékoztatójára – amelynek egy belvárosi luxushotel volt a helyszíne – gyakorlatilag bárki besétálhatott, előzetes regisztráció és hasonló úri huncutságok nélkül – node ez akkor volt, amikor még a TIFF nem döntötte meg sorra a saját rekordjait. Sophia Loren egyébként első alkalommal járt Romániában, hogy a média és a szépségipar által az ő ifjúi „hasonmásává” marketingelt Mădălina Gheneától vegye át az életművéért járó elismerést – a latinos szépségű román modell-színésznőre leginkább az Oscar-díjas olasz Paolo Sorrentino Ifjúság (La giovinezza) című remek filmjéből emlékezhetünk, amelyben Miss Univerzumot alakította, Michael Caine és Harvey Keitel oldalán.

Magyar „elsők”

Ha az életműdíjasoknál tartunk, meg kell említednünk, hogy két hazai színésznőt is díjaztak Sophia Loren mellett: Carmen Galint és Orosz Lujzát. A Kolozsvári Állami Magyar Színház egykori színésznőjének – és több magyar és román film hősnőjének – kitüntetése eddig talán a legmagasabb szintű gesztus, amit a TIFF szervezői Erdély magyar kultúrája iránt tesznek, bár az elmúlt években a Janovics Jenő-féle örökségnek a fesztivál arculatépítésébe való beemelésével már tettek „interetnikus” lépéseket. Az első magyar nemzetiségű életműdíjas mellett még voltak más magyar vonatkozású „elsőzések” is az idei szemlén. Az AperiTIFF fesztiválújság először jelentetett meg – a Filmtett mozgóképes portállal együttműködésben – magyar nyelvű oldalakat; egyelőre csak a Magyar Napon, és kifejezetten a magyar filmekkel kapcsolatos anyagokat. Továbbá megtekinthettük a TIFF első magyar nyelvű reklámszpotját, amelynek a Mariska címet adták – mégpedig azért, mert Billy Wilder Hétévi vágyakozás című filmjének átirata, ennek a filmnek pedig Marilyn Monroe játssza a női főszerepét. „Fel ne fázz, kiscica” – mondja a képbe besétáló Molnár Levente a fellebentett szoknyájú Marilyn-hasonmásnak, azaz Mariskának. Az idén öt ikonikus filmtörténeti produkcióra épült a reklámkampány: a már említett Wilder-film mellett az Amélie csodálatos élete, a Forrest Gump, a Taxisofőr és a Terminátor paródiáit nézhettük a vetítések előtt. A legsikeresebb kétségkívül a Scorsese-filmből inspirálódott szpot: a címbeli taxisofőrt alakító alkalmi színész hidegrázós hitelességgel idézi meg Robert De Niro figuráját.
Visszatérve azonban Mariskára és férfipartnerére, a Saul fia egyik fontos mellékszerepét alakító kolozsvári színművészre, Molnár Leventére: nehezen érthető, a fesztivál miért nem használta ki arculat- és eseményszinten, hogy Nemes Jeles László friss Oscar-díjas mozija is szerepel a programkínálatban (bár Molnár Leventével volt egy beszélgetés a főtéri TIFF Lounge-ban). Amint az sem bizonyult egyértelműen pozitív hatásúnak, hogy a Magyar Nap eseményeit gyakorlatilag „kiszervezték” a felújítás alatt álló gyalui várkastélyba, amely vetítési és koncerthelyszínnek ugyan impozáns, de a TIFF „magyar vonala” ezáltal jelentős részben kiszakadt a fesztivál vérkeringéséből – ami nem azt jelenti, hogy a többi nem-belvárosi, „egzotikusabb” helyszínnel együtt, mint a bonchidai kastély vagy a Szamos-parti szabadtéri mozi, ne maradhatna meg jövőre is egyfajta rendezvényközpontnak, csak nem feltétlenül kell kiköltöztetni oda a teljes Magyar Napot.
És hogy ne feledkezzünk meg az idei TIFF egyik legfontosabb magyar vonatkozású eredményéről: a helyi filmek versenyét az udvarhelyi Simó Ibolya Tökéletes befektetés című filmje nyerte: egy brutális látlelet emberkereskedelemről, szexrabszolgaságról és az alvilág működéséről – mindezt a zetelaki gátnál leforgatva.

A román újhullám visszahódítja Kolozsvárt

Az aktuális társadalmi témák iránti érzékenységről könnyen asszociálhatunk a kortárs román mozira. A TIFF története a kezdetektől összefonódott azzal a filmes megújulási mozgalommal, amit ma már román újhullámként ismer (és díjaz) a nagyvilág. A kolozsvári szemle azokban az években indult, majd kezdett felívelni, amikor az új román mozi az első messzehangzó sikereit aratta: a fesztivál emlékezetes pillanata volt Cristi Puiu programalkotó filmjének, a Lăzărescu úr halálának a versenyprogramban való részvétele 2005-ben, amikor a várakozásokkal ellentétben végül „csak” a legjobb rendezés díját vitte haza (a közönségdíjjal, a legjobb szereplők díjával és a FIPRESCI-díjjal együtt), nem a Transzilvánia Trófeát. Mintha a tizenegy évvel ezelőtt történteknek a távoli visszhangja lett volna az idén a Cannes-ból hazatért új Puiu-film, a Sieranevada egyszeri, és ettől eseményjellegűvé vált vetítése: a filmre már egy nappal korábban is alig lehetett jegyet kapni, és filmrendezőt rég fogadtak akkora ovációval, mint Cristi Puiut, aki a vetítés után szinte a teljes stábot a színpadra szólította, és akit egy (jóformán számára alapított) különdíjjal jutalmaztak a zárógálán.

Bogdan Mirică: Kutyák (Câini). A fesztivál fődíjas filmjeAz viszont nagyjából borítékolható volt, hogy a Trófeát idén román filmnek ítéli a zsűri: Bogdan Mirică Kutyák (Câini) című, szintén Cannes-t megjárt, és onnan egy FIPRESCI-díjat elhozó „román westernjének” rendkívül pozitív kritikai visszhangja előrevetítette az elkerülhetetlent. És talán az is jelzésértékű, hogy az idei kiadást Nae Caranfil 6,9 a Richter-skálán című vígjátéka nyitotta, amely az 1977-es – a rendező szerint a fővárosi közvéleményt azóta is traumatizáló – nagy bukaresti földrengés idejére kalauzolja a nézőt. (Egyszer az is megérne egy misét, hogyan alakult az új román filmművészet fenegyerekeinek viszonya Nae Caranfillal, ezzel a fellinis habitusú varázslatos közönségfilmessel, akinek esztétikai-stilisztikai értelemben jóformán semmilyen közös vonása nincs az újhullám kíméletlen minimalizmusával.)
Mintegy mellékesen az is megemlítendő, hogy minden eddiginél több világpremier volt a 15. TIFF-en: hat román alkotás debütált először a kincses városban. Talán patetikusan hangozhat, de igaz: egy jubileumi fesztiválkiadás erejéig Kolozsvár ismét a román film fővárosává vált.

Vér és poézis

Szintén kicsit jubileumi hangulata volt annak, hogy a fesztivál kínálatában helyet kapott egy tíz filmből álló Szono Sion-retrospektív. A japán rendező neve nem sokaknak hangozhat ismerősen errefelé, bár a Himizu című, meglehetősen őrült filmje már szerepelt a TIFF egy korábbi kiadásán, egy-két filmje pedig – mint a Noriko’s Dinner Table vagy a Love Exposure – nyugaton is megfutotta a maga „kult-köreit”. Ha a masszív román új- és legújabb-hullámos jelenlét mellett egyetlen tömböt kéne kiemelni az idei kolozsvári szemléről, feltétlenül ez lenne az: a nonkomformista fenegyereknek számító japán rendező életműve nagyon is illik a TIFF provokatív és innovatív produkciókat előnyben részesítő műsorpolitikájába.
A tízfilmes felhozatalból most egyetlen darabot emelnénk ki: a Bűn és kéjvágy című (angolul Guilty of Romance) opuszt, amely remekbe szabott foglalata Szono Sion művészi látásmódjának. A film témája talán leginkább Luis Buñuel A nap szépe című alkotásából tűnhet ismerősnek: az elfoglalt férje által elhanyagolt, unatkozó háziasszony története, aki kitörési és kalandvágyból egyre extrémebb életterületekre téved, hogy kikössön a prostitúció legsötétebb pokolköreiben. A Bűn és kéjvágy azonban nem a testiséget vizuális eszközökkel kizsákmányoló trashfilm: a pornográfiába hajló szexualitás- és erőszakábrázolást ellenpontozza és egyben kiegészíti az elbeszélés képeinek hipnotikus, lírai hangulatvilága. Szono Sion a thriller műfaji keretébe ágyazott történetét komplex irodalmi referenciahálóval „szövi” körül, amely Kafka Kastélyától a modern japán költészetig terjed – a végeredmény pedig véres és poétikus egyszerre.
Filmes sokkokról lévén szó, nem hagyhatjuk említés nélkül a TIFF egyik idei, az állatok és emberek sajátos viszonyrendszerét tematizáló szekciójának Wild (azaz Vad) című filmjét, amely némi – alig burkolt – zoofíliával hökkentette meg a fesztivál sokat látott közönségét (egy nő és egy farkas kapcsolatát – fogalmazzunk így – boncolgatja). Voltak azonban az #animal szekciónak jóval „barátságosabb” filmjei is, mint például az Árulás Münchenben című cseh szatíra, amely a Csehszlovákiát feldaraboló 1938-as müncheni egyezményen részt vevő Daladier francia miniszterelnök állítólagos papagájának sztoriján keresztül saját nemzeti önmitizálási hajlamainkról, Nyugat és Kelet tragikomikus soha-meg-nem-értéséről szól.
És láttunk csavaros litván thrillert (A játékos/The Gambler), libanoni vígjátéki traktátust a muszlim világ szexuális kultúrájáról (Szerelem és szex muzulmán módra/Halal Love [And Sex]), sírva nevetős cseh komiko-melodrámát (Házigondozás/Home Care), és... és sorolhatnánk a végtelenségig, de nem soroljuk.
Inkább elmondjuk még, hogy láttuk-hallottuk Dumitru Prunariut, az első és mindmáig egyetlen, kozmoszt megjárt román űrhajóst, aki amellett, hogy kedvenc tudományos-fantasztikus filmjeiről is mesélt, arról értekezett kedélyesen a főtéri sátorban, hogy nagyon is reális elképzelés az elkövetkező évtizedekben egy emberi település létrehozása a Holdon – ez lenne az úgynevezett „holdfalu”.
Ha rendeznek ott filmfesztivált, oda is elmegyünk.

A 15. TIFF főbb díjai

Transzilvánia Trófea, a versenyprogram 15 000 euró értékű fődíja: Kutyák (Câini, rendezte: Bogdan Mirică); Transzilvánia Trófea, különdíj: Cristi Puiu (Sieranevada); a legjobb rendező 5000 euró értékű díja: Avishai Sivan (Tikkun); a legjobb színész 1000 euró értékű díja: David D’Ingeo (De l’ombre il y a); a zsűri különdíja 1500 euró értékben: Madárkák (Sparrows), rendezte: Rúnar Rúnarsson; a FIPRESCI díja az #animal kategória egyik filmjének: Neon Bull, rendezte: Gabriel Mascaro; közönségdíj: La Puerta Abierta, rendezte: Marina Seresesky; életműdíj: Sophia Loren, Orosz Lujza; Carmen Galin; a zsűri különdíja a világ filmművészetének gazdagításáért: Iain Smith producer; a helyi versenyprogram díja: Tökéletes befektetés, rendezte: Simó Ibolya.