Száz liba egy sorban

„Bárcsak úgy élhetnénk, ahogy élünk” – énekli ma reggel a rádióban valami kortárs magyar énekes, miközben araszolgatok a Vágóhíd tér környékén, a szerkesztőség fele tartva végre. Elmélázom, vajon mire is gondolhatott a szövegíró, amikor óhajtó módba tette a jelent, a feltételes módot érteném, fél éve úgy teszünk, mintha élnénk. Előttem kamionsofőr ugrik ki a monstrumból, ingujjra vetkőzött borostás férfiak feszülnek egymásnak a zuhogó esőben, a forgalom áll, mindenki mélán nézi, mi lesz ebből. Semmi, kiordibálják magukat, oszt balra el, hétfő van, belefér. Azaz kedd, jut eszembe, mert tegnap szabadhétfő volt. Amióta elkezdődött az iskola – van annak már három hete is naptár szerint –, egyre többet van szabadhétfő. Vagy szabadpéntek, szabadkedd. Így lesz lassan minden kedd vagy szerda hétfő. Úgy kelünk tehát, mintha hétfő lenne. Tizenkét napja úgy teszünk, mintha elkezdődött volna az iskola – többet utazunk az iskoláig s vissza, mint amennyit ténylegesen a kölkök ott töltenek. Száz liba egy sorban, énekli az aligazgatónő a tanév első napján a harminc centis festett sávon egymás után araszolgató, maszkba bújtatott gyerekeket felvidítandó, de igazából sírni lenne kedvem. Hogy kinek is jó ez valójában? A kérdést megválaszolni nincs idő, rohanni kell a szerkesztőségbe, úgy tenni, mintha ott lennék. Két óra múlva már újra a suli előtt sokadmagammal, vetésforgóban noszogatjuk a kapun befele a gyerekeket, a szülőknek lassan talapzatot lehetne emelni a suli elé. Ha már úgyis ott állnak egész héten a kapuban. Néha eszembe jut, hogy valamikor dolgozni is kellene, vagy úgy tenni, mintha. Vagy legalább fejben, de olyan nagy a káosz, a rohanás és a zaj, hogy a saját gondolataim sem hallom. Azért sikerül a szárhegyi írótábor előtt rohamléptekben átnyálazni tizenhárom évfolyamnyi Serény Múmiát, írott szövegre már nincs idő, igazából végiggondolni sem, majd, ha a Székelyföld főszerkesztője vasszigorral követeli. Szárhegyen más léptéke van az időnek – másfél napig úgy élünk, ahogy éltünk. Békebeli állapot, kegyelmi idő. „S ki mondja meg, hol az élet? De azért örülök, hogy éltek” – az utolsó nap estéjének legfontosabb verssora, Lövétei Laci Quasimodo-díjas versének zárlata.
Ahogy ebben a mintha-létben kegyelmi pillanat hat hónap után újra elmenni a magyar operába, Mozart Varázsfuvolája a pandémia időszakában Tompa Gábor víziója nélkül is különös értelmet nyer. Az opera 230 éves történetében – mint megtudom a műsorfüzet bevezetőjéből – még nem fordult elő, hogy fél évig ne menjen fel a függöny. De e nélkül a tudás nélkül is sűrűbb szövésű a levegő, kitapintható az izgalom, lúdbőrözik a hát. Mikor érdemes átnyújtani a gyerekeknek a Varázsfuvolát, kérdezi Selmeczi György, a „Gondolat” érkezése előtt, hadd működjön az orfeuszi csoda, vagy csak amikor a kamasz már „mindent tud, és Sarastro seregébe vágyik”? A mi gyerekeinknek másabb Varázsfuvola adatik, de más a világ is, amit kínálni tudunk. Próbálok beszélgetni a majd’ tizenkét évessel a nyitány alatt vetített képekről – nehezen megy, nem érti, mi köze a vírusnak s a szobordöntögetésnek Tamino útjához. Egyelőre abban maradunk, a zene, az kell. Mert átsegít, ha baj van. Mert ugyan maszkban, arasznyi sávon bandukolva, de közben a Száz libát énekelve könnyebben átérhetünk a napsütötte sávra.