Délután három óra van a purgatóriumban

                     Lövétei Lázár Lászlónak

„Túlságosan sokat harcolsz. Ne harcolj

annyit”, mondod. „Írj inkább.” Tiltakoznék,

felpillantva egy polémia kellős

közepén, italosüvegek fölött.

Az órára nézek, pont éjfélt mutat.

Élünk még, mondom, éjfél van az élők

között, vagyis délután három óra

van a purgatóriumban¹ ilyenkor.

Dante már kapaszkodik a második

és a harmadik párkány közt valahol

félúton, hogy továbbra is megvívja

harcait a fekete guelfekkel, az

alázuhanó bukott angyalokkal,

önmagával. Látni, ahogy lejegyzi

akkurátusan a túlvilágon mért

pontos időt, és az élők idejét –

könnyű eltévedni az időzónák

labirintusában, és nem tudni, hogy

a pokolba vezető damaszkuszi

utak mivel is vannak kikövezve.

Lehet jól csinálni? Ha rosszul szeretsz,

pokolra szállsz, mint az a két szerelmes,

vagy mint Odüsszeusz, akit megvertek

merészségéért az istenek, pedig

az ő igaza volt a nagyobb, nem az

isteneké. Avagy mint az a szelíd

szörnyeteg, a világ legmagányosabb

teremtménye, aki csak azért merült

alá, mert tűvé tette szeretetért

a világot,² és soha nem találta

meg. (Mellesleg ideje lenne végre

ellátogatnom ahhoz a villához,

végignézni, hogyan bukik le a Nap

a Genfi-tóba.)

                     Végül úgyis az lesz,

hogy egyikünk fekszik egy tengerparton,

a másik pedig meggyújtja a máglyát

alatta. Hisz kiterítenek úgyis.

Félreálltam, letöröltem – és akkor

mi van, hol jegyzik fel? Keserves, de a

halhatatlansághoz is meg kell halni.

(Azt álmodtam, képzeld, hogy ismeretlen

Komédia-fordítás került elő,

csupa vécépapírtekercsre írva.)

A whisky fogyóban, és ma sem lettünk

okosabbak. Az élvejárók között

hajnalodik lassan, délután három

óra múlt épp a purgatóriumban,

és mi lesz még velünk, irgalmas Isten,

ameddig ott is elüti az éjfélt.

¹Nádasdy Ádám lábjegyzete az Isteni színjátékhoz (Purg. 15., 376. o.).

²Roger Scruton írja ezt a Frankenstein szörnyéről (A pesszimizmus haszna, 19. o.).

‍