Beszélgetés Kukorelly Endrével

Radikálisan jobban fogod érezni magad

– Az életrajzod szerint az érettségi és a sorkatonai szolgálat után különböző fizikai munkákat végeztél, mielőtt a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárosa lettél, és felvettek az ELTE-re. Ezek milyen munkák voltak? Volt valami meghatározó élményed akkoriban, ami ehhez kötődik? Születtek érdekes történetek?
– Volt az, hogy díszletmunkás voltam a Madách Színházban, és ilyen közelről bámultam a Piros Ildikó dekoltázsába az Othello próbáin. Egyszer reflexből elkaptam egy felém dőlő, fémből készült díszletet, csaknem lemetélte a hüvelykujjam. Levált a hús. Begyógyult szépen, de én eljöttem, kerek egy hónapig bírtam ezt a melót. Miattam rendszeresítették a színházban a védőkesztyűt. A PIM kézirattárában fél évig bírtam, elvileg ideális hely, fűtöttek, gyönyörű, sárga fényű banklámpa mellett olvasgattam téli délutánokon, de rémes volt a főnökség. Rettenetes. Kicsinyes, bosszúálló, féltékeny öregemberek. Kerek két év sorkatonaság után leszereltem, nem vettek föl az egyetemre, állásom nem volt, nagyon szegények voltunk. Fekszel az ágyon, meg se bírsz mozdulni, totális dep­resszió. A kisujjadat sem tudod mozdítani. Nézegettem az újságok apróhirdetés-rovatát, hátha találok valami állást. Volt az, hogy kocsikísérő, no, azt nemigen tudtam, mi, jó lesz, gondoltam, erős vagyok, bírom a kiképzést, majd ide-oda utazgatok az országban, tök jó, végre valami! Bejön a szobámba az anyám, látja, hogy fekszem az ágyon, és nem csinálok semmit. Pedig nem az volt, hogy heló, nem csinálok semmit, hanem nem csináltam semmit, mert paralizált a helyzet. Néz rám az én édes kis anyukám, nem szól, kimegy. Mélypont. A 76-os troli végállomásánál, a Keleti pályaudvar közelében volt az iroda, ahol lehetett jelentkezni kocsikísérőnek. Remek, de jó, fölszaladtam a másodikra, bekopogtam az irodába. Emberek, irodaszag, senki sem nézett rám, nem foglalkoztak velem, én meg kis szerencsétlenkedés után odaléptem egy középkorú asszonyhoz, aki hevesen keresgélt valamit az íróasztalán, a papírjai között – és vártam udvariasan. Kisvártatva rám pillantott, és akkor elrebegtem neki, hogy csókolom, az állás miatt jöttem, tetszik tudni, kocsikísérő. A nő nézett rám, hallgatott, félrefordult, és halkan azt mondta, fiatalember, az nem magának való. Kicsit még álldigáltam ott, aztán leballagtam a lépcsőn.
– Műveidben sokat foglalkozol az életed (valós vagy fiktív) történeteivel. Elemzed őket, magad, őszintén írsz az írásról is, ami nagyon természetesen olvad bele a szövegtestbe. Kicsit olyan olvasni, mintha családias műhelymunkán vennénk részt. Mesélnél erről, az írás folyamatáról, annak tudatosságáról, a Kukorelly-féle önreflexióról?
– Amikor a TündérVölgy megjelent, anyukám kezébe nyomtam egy példányt. Két nap múlva visszahozta, mondván, nem olvassa tovább, mert semmi sem stimmel benne. Még azt se tudod, mikor halt meg az apád, közölte lesújtón. Normális, „naiv” olvasóként referenciálisan olvasol – mindenki így tesz, úgymond beleéled magad, izgulsz, drukkolsz, sírsz és ijedezel – egy E/1-es szöveggel kapcsolatban meg végképp nem tudod rendesen elkülöníteni az írót a beszélőtől. Elkülöníted, de a különbség mintegy magától visszarendeződik, nyomban elnaivosodsz. Az írás ehhez képest más mechanizmus, ahogy alakul, azonnal és fokozódóan kezd önállósodni, külön életet élni, ilyenkor legjobb, ha ráhagyod. Minél mélyebbről indul, annál mélyebbre hatol abban, aki engedi, és nem iszonyodik a hatástól, a forszírozott elemek zömében nem szervesülnek, maguktól leválnak. Az autentikus átüt. És alig várjuk, hogy valami átüssön minket, akkora a hiány az őszinte gesztusokból. Szinte sosem tapasztalod, csupán elementáris természeti jelenségeknél tapasztalod – és nagy művek olvastán.
– Rengeteg dologgal foglalkoztál eddigi pályafutásod során, és ez továbbra sem változik. Ennyi tennivaló közt hogyan állítasz fel fontossági sorrendet, mostanában mik a prioritások, kilátások, célok?
– Van fontossági sorrend, de korántsem ennek mentén intézem a dolgaimat. Ez hiba. Sokszor előreveszek lényegtelen, viszont nyomasztó ügyeket, a fontosabbak kárára. A tervezett könyveim a legfontosabbak – most épp a leadandó, Kedvenxxc munkacímű, összes irodalomról szóló írásaim gyűjteménye. Négy helyen is tanítok, állandóan ide-oda hívnak, iskolákba, vidékre, a médiába – és csinálom az általam indított projekteket.
– Van egy aktuális projekted, a Nyugodt Szív. Nyilvánvaló, hogy az ilyesmire szükség van ma Budapesten. Honnan jött az ötlet? Mennyire látod sikeresnek? Mik a tapasztalatok?
– Még 2005-ben írtam az Élet és Irodalomba három nyílt levelet, javasoltam egy akkori fiatal, dinamikus – és milliárdos – politikusnak, hogy ő, egy hajléktalan meg én hozzunk létre egy alapítványt, amellyel indítható volna egyfajta szociális bérlakás-program. Ami nem civil ügy, eminensen a kormányzat és az önkormányzatok dolga, direkt erre tartjuk az államot – de mindenki tapasztalja, hogy az állam ilyenekben diszfunkcionális. Nevezetesen a hajléktalanokat, a cigányokat és paradox módon a művészeket is, a társadalom azon halmazait, amelyek érdekük artikulálásában és képviseletében gyengék, egyszerűen elengedi. Illetve ezek nem is kerülnek a döntéshozók horizontjába – lásd mindehhez az Országházi divatok című könyvem. Szóval tíz évvel ezelőtt én is elengedtem a dolgot – akit megszólítottam, azóta sem reagál, dacára, hogy két és fél éven keresztül azonos munkahelyen dolgoztunk. Idén aztán, január 11-én belekezdtem mégis, a szép téli zimankóban felhergeltem magam azon, hogy emberek alszanak a metró kijáratánál, az aluljáróban, hazamentem, és anélkül, hogy belegondoltam volna, mit zúdítok a nyakamba, csináltam egy Nyugodt Szív-oldalt meg egy csoportot a Facebookon. Azóta megy az ügy. A munkatársaim, mind nő különben, több száz embernek segítettek, sok százan támogatnak minket, több mint 10 millió jött be kis befizetésekből. Szerintem sikertörténet. Külföldről is segítenek, remélem, az erdélyiek is beszállnak. Naponta negyvenen keresnek meg, és persze kicsik vagyunk, de egyrészt az a célom, hogy pirulásra késztessem a döntéshozókat, másrészt be akarom bizonyítani, hogy a magyarok szolidárisak egymással. Kezdtem amúgy egy „Cigányok és gádzsók rendbe hoznak egy cigányfalut” projektet is, akit érdekel, kukkantson bele a Facebookon.
– Mesélnél kicsit az Írószemináriumról, amit tartasz? Erre, gondolom, fiatalok járnak... Hogyan látod mostanában a fiatalok írásait, van valamiféle (új) irány, amiről beszélni lehet?
– Fiatalok, középkorúak, idősebbek. Eleve jóval ügyesebb az átlag, mint régebben – bár ez inkább akadály. Túl sok az irodalom az írásaikban. Azzal kezdem, hogy megpróbálom őket rábírni arra, hogy vészfékezve forduljanak le arról, amit már elfoglalni véltek. Padlófék és rükverc. Baromi nehéz, ugye, fölépítettél már valamit, vannak verseid, adott esetben ezek meg is jelentek, és én azzal jövök, hogy állj, nem jó, semmi nem jó, minél jobb, annál rosszabb, vissza az egész, lenullázni, tiszta lap! Nem könnyű elfogadni, nagy bizalom kell hozzá, nagyon kell bíznia bennem. De előfordul, olykor, mint egy zen mester, úgy tudtam odacsapni, jó helyre jó ütemben, hogy az illetőnél leesett a tantusz. Ez nagy érzés. Új irányok amúgy nincsenek. Minden mozgósítható, fölszabadult az eszköztár, ha rendesen, elsöprően, belülről beszélsz, az biztos hatás.
– Mennyire befolyásolja (vagy nem befolyásolja) szerinted az adott kor azt, hogy mekkora az érdeklődés a fiatalok körében az irodalom iránt?
– Antropológiailag vagyunk úgy kondicionálva, hogy művekre szükségünk van. Csinálni, benyelni. Drog és kalauz, segít, kiránt, besüllyeszt, attól függ – és minden műalkotás egy-egy ajánlat arra, hogy mit kezdj magaddal. Hogyan élj, mi ez az egész stb. Művi, szintetikus kábítószer, amire rászokva nagyjából meg is oldódik az életed, ha folyvást használod, radikálisan jobban fogod érezni magad. Aki nem kattan rá például az olvasásra, pórul jár, rosszul él, és kábé hülyén hal meg. Mindezt nem az „adott kor” befolyásolja, hanem a miliő: család, oktatás. A populáció néhány – három-négy – százaléka minden viszonyok közt rájön arra, hogy kell neki, hogy a kultúra nem hab a tortán, hanem mindennek az alapja, hogy kultiválás nélkül nem megy semmi, de ha megfelelő az oktatás szerkezete és színvonala, ha motivált az oktató, ha az erőforrásokat ide irányítjuk, mindez mindenki számára prezentálható. Egész nép! Ezzel nagyjából meg is van oldva minden. „Én egész népemet fogom nem középiskolás fokon tanítani”, ez tökéletes, szó szerint veendő kultúrpolitikusi mondat, semmi túlzás, ne olvasd metaforának! Oktatás, oktatás. Ha kortárs irodalmat kapnánk az iskolában irodalomtörténet, poros, komor, pufogó és alig érthető, megfejtendő régiségek helyett, élvezetet elemzés helyett, mindenki rácuppanna az olvasásra. A hülyegyerekek is. A világ legbutább kisfiúja is. Mint a cigire, a piára vagy a legidiótább komputerjátékokra.
– Volt értelme közéleti szerepvállalásodnak? Miért érezted úgy, hogy elég volt? Manapság van értelme szerinted annak, hogy egy maréknyi lelkes fiatal bele akarjon szólni a politikába? Van remény a diskurzusra?
– Van. Erkölcsi kötelesség. Olvass görög auktorokat, akkoriban a szabad férfi a privátból, az oikoszából kijött az agorára ágálni. Aki nem tette, az nem volt szabad ember. Azt nem volt szabad! A lehet más a politika az utolsó húszezer év legjobb, legkorrektebb politikai javaslata – függetlenül attól, hogy most, tegnap vagy holnap összejön-e, kell-e a magyaroknak. Egész történelmünk a bináris oppozíció jegyében zajlott, és ez a pogány–keresztény, kuruc–labanc, keleties–nyugatias, népi–urbánus kétosztatúság, kettéosztottság azzal jár, hogy a felek semmit nem akceptálnak a másikból, megsemmisítendő ellenségnek nézik, igyekeznek ledarálni a másik oldalt. Ha valaminek van értelme, akkor annak van, ha igyekszünk ebből kijönni. És a dolgot magát nézni, ahogy ezt már Bocskai István ajánlotta.
– Te elég jól szót értesz a fiatalokkal. Látsz bármiféle lehetséges irányt arra nézve, hogy hogyan lehetne átlépni a fiatalabb és idősebb generációk közti kommunikációs szakadékot?
– Normálisan kell beszélni. Normális beszéddel szót értesz. Amikor sikerül, érzem, hogy a fiúk fölhagynak a gyanakvással, belátják és elfogadják, hogy én vagyok az alfa, a csajok meg kissé belém esnek.
– Bele kell szólnia a kultúrának a történelembe?
– Kell vagy nem, beleszól. Beszól. A kultúra maga a történet, a történés, az írás(beliség) pedig a történelem. Az ember reflektál arra, ami volt és van. És lesz.
– Az irodalom segíthet a másik ember megértésében?
– Elsősorban önmagam megismerésének királyi útja. Magamon keresztül érthetek meg bármit, minél inkább fogalmam van magamról, annál nagyobb az esélyem másokhoz. Karinthy írta Kosztolányi kapcsán, hogy a mű tükör, amiben magamat nézem – de csak akkor, ha tudom, hogy ott álltok a hátam mögött, és együtt nézünk tükörbe. Kell a publikum – elismerés, akceptálás, díjazás –, de aki ezért csinálja, az félreérti.
– Az emlékezet kiegészíti az írást? Vagy fordítva?
– Az irodalom – irodalom, esztétikai szempontok adekvátak vele kapcsolatban. De, mint minden más, minden másra is használható. Emlékezet, apropó, példa. Amit leírok, az mindenképp emlékeztető.
– Léteznek megcáfolhatatlan, végső dolgok, kategorikus tételek?
– Nem tudom. Külön, függetlenül tőlem? A Marson is? Ufók? Vagy Istennél?
– Kíváncsi volnék arra az Istenre, aki felbukkan a verseidben. Van köze a létezéshez?
– Én is kíváncsi lennék rá.
– Lehet a foci adott esetben a „létezés” „tükre”? Illetve mi lehet még?
– Inkább valamifajta létezésmodell – a férfi(as) létezést modellálja. Szublimált háború, játék, de nem játszadozás – a legkomolyabb, vér nélkül is véresen komoly –, kisfiúk szocializálódási terepe, ahol jó esetben felnőttek beavatkozása nélkül, maguktól jönnek rá, magukat és a többit, egymást kifigyelve, hogy mi van. Mi a működés. Mire jók a szabályok. Miért nagyon jó betartani a szabályokat. Kooperáció és kompetíció egyensúlyát: együttműködni, de kiválni. Hogy az ügyeket a férfiak egymás közt rendezik le, nők részvéte, sőt részvétele nélkül. Tekintély, hierarchia, szolidaritás, fair play. Kibírni a vereséget. Ami még súlyosabb – a győzelmet. Hogy nem elég a képesség, munka kell, és hogy ne ülj a babérjaidon, mert az azonnnal kiszárad. Szúrni fog, fölfázol, ráfázol. Sorolhatnám még.
– Legújabb, Librinél megjelent, gyűjteményes köteted a Vojtina-redivivusszal nyit. Akkor ez lenne az ars poeticád? Azért kérdem, mert ez egy szép eredetmítosz is lehetne: le lett írva „1 szó”, és azt „eleve” átírták, kihajították, átjavították stb., mindenféle nézőpontból, amíg szúrt, belülről kifelé, a szívben...
– Valami olyasmi. Leírsz, átírod, tetszik, elpirulsz, kijavítod, villogsz vele, csajozol vele, szégyelled, sajnálod, eltelsz, kiürít. Mindenképp élveztem, hogy a legnagyobbat, Arany Jánost utánozom. Majmolom, ha tetszik.


Kukorelly Endre
1951-ben született Budapesten. József Attila-díjas magyar író, költő, szerkesztő, kritikus. A Kalligram című folyóirat rovatvezetője és a kreatív írás tanára. A Rainer Maria Társaság (1982) és az Örley István Kör (1985) egyik alapítója. 1999–2003 között a Szépírók Társaságának elnöke, illetve 2003–2006 között alelnöke. A P.E.N. Club tagja, a József Attila Kör tiszteletbeli tagja. A 2010-es magyarországi országgyűlési választáson a Lehet Más a Politika Pest megyei területi listájáról szerzett mandátumot, amelyről 2012-ben mondott le. Számos jelentős szakmai elismerés, köztük a Magyar Köztársasági Érdemérem Lovagkeresztjének kitüntetettje. Legutóbbi kötetei: Mind, átjavított, újak, régiek (összegyűjtött versek, 2014, Libri Kiadó, Budapest); Országházi divatok (önéletrajzi regény, 2014, Libri Kiadó, Budapest).