Belső háború. Részlet

Jovánovics György munkája

Király Lászlónak, a 75. okán is

                       „mikor a fő járható út: a befelé”

                       (Király László: Éjféli esők)

Ez csak a belső háború, a háború egy részlete,

az elme mégis elborul, mert ez egy belső háború,

és amíg dől: dőlésszöget mér – és a régi esküket,

esőt idéz és porvihart, hogy mindebbe már belehalt

valaki tán korábban is, és mindeközben villan is

egy másik, mélyebb látomás, hogy nincs más,

csak a zuhanás; ez tartja Isten majmait

olyan régóta fogva itt – pedig nem is látsz rácsokat,

se ácsolaton ácsokat, akár a vér, mindez csorog,

s mint könnyűszirmú alkonyok, a vég befogad,

elenyész, mint zuhanás közben az ész.

Ha kinézel az ablakon, láthatsz, amint egy pamlagon

a dőlésszöget hallgatom, és láthatod a kék sirályt,

fehér lovat, Mátyás királyt, a pusztulást harminc felett,

hogy mégis egy marad az egy, penészszagot, borfoltokat,

mindazt, amit még befogad, az egyre gyorsabb zuhanás

mélyén az elmelobbanás.

A hátországban béke van, rend és kegyesség éve van,

de nem terem meg kegyelem az elhagyatott testeken,

a tűnt időknek kémei előtt az ívet bontja ki, mindaz,

amit a szerelem épp megnevezni kénytelen.

A hátországban béke van, rend és kegyesség éve van,

de dobálják a kelyheket, a tűnődő Idő felett,

ki eljátssza: a perc halott, és nincsenek csak tartamok,

melyek örökre tartanak magasba most fogott halat.

Aztán a játék véget ér, a fény a rejtett képhez ér,

és elvakulva nézheted a szép, a titkos képletet,

amelyben persze béke van, rend és kegyesség éve van.

Csak bent dobol a háború, csak kívül zivatar a vér,

csak tó mélyén fénylik a hold, amíg a sellő visszatér,

amíg a sziklakert szívét körbeveszik fásult inak,

porlik a kövirózsakincs, aztán az elme felriad –

tán mégis jobb, ha mondja más, a szív, a test, az indulat,

a szótlanságba zárt, szikár lendület szélén nő a gaz.

A tiltott mondat dzsungelét irtják kardfogú igricek.

Zajlik megint a háború – de kérdezem: minek? minek?

Húzzunk megint egy vonalat, legyen megint egy puszta sáv,

melyen a már kiéhezett szavak úgysem juthatnak át.

Csak te maradj itt énvelem, te régi, égi türelem,

velem vadássz fénylényeket a tünékeny tények felett,

ha legvégül az agy kihagy, csak te maradj, ne hagyj, ne hagyj.

A játék egyszer véget ér, a fény a rejtett képhez ér,

de itt senki sem szomorú, hiszen a holt is holdszagú,

és átsugárzik, visszatér, háborúk, esők idején.