Az űrök természetéről. Kulcskísérlet

„1.° Lehet, sőt biztos, hogy a XXII. század Olvasója fölöttébb meg fog lepődni, s akár ihletetten illetődni is eme, a nyáriasan nyájas Nyájakat, a Boldog és Bolyhos Bolyokat, valamint a válogatottan vállalt Bolyongásokat meg a bohó Bolygókat is Le-Le-Lep-Le-ző Válasz-Leveleken, minthogy e Hérosz-i, Homérosz-i, Hermész-i és hermeneutikai Hír-Hidak analogikus, egymásból párhuzamosan adódó, s netán ádámi Adókból is származhatnak.”
Ez Bréda Ferenc Levelek az utókornak című, Theatrvm Temporis alcímű (vagy fordítva, hiszen a szennycímoldalon a szerző neve alatt csak az alcím szerepel) kötete első esszéjének első bekezdése. A stílus félreismerhetetlen. Aki ismeri a szerző korábbi műveit, csalhatatlanul megállapíthatja: íme, Bréda mester újabb remekkel rukkolt elő. És rögvest elmélyülhet a szöveg mélységeibe, felemelkedhet annak magasságaiba, gondolatai táncra perdülhetnek a brédai gondolatokkal, s nászba borulva azokkal akár újabb ideákat teremthetnek. Ki hogyan szokta megközelíteni a Bréda-esszéket.
Utókorának szánt transztemporális, azaz a jelenből más időbe küldött leveleit Bréda Ferenc nem címezi meg, csupán a vétel-időt adja meg. Az első levél nincs időcímezve, de kiderül a szövegből, hogy a XXII. századba küldi a szerző – a következő levelek vételidejéből visszafejhető, hogy a címzett idő 2115. A XVIII. s egyben utolsó levelét a szerző az Úr 3815. esztendejébe küldi.
Bréda nem először folyamodik időutazás szervezéséhez a kedves olvasó számára. Hasonló ugrással találkozhatunk Nemo című verseskötete záróversének keltezését olvasva: © Saturnus, A.D. MMMMCMXCVII – jelzem azt is, hogy a Nemo többi írása az akkor éppen aktuális jelenben, 2002–2003-ban leledzik, mint azt a fejlécekbeli datálásokból megtudjuk (bár ez nem teljesen igaz: a Nemo utolsó előtti költeménye nincs elhelyezve sem térben, sem időben, előkészítve a nagy ugrást a jövő Szaturnuszára). A transztemporális levelek fogalmát román nyelvű, Scrisori despre comicul existențial. Corespondență transtemporală (Levelek a létezési komikumról. Transztemporális levélváltás) című, színházelméleti esszéket egybegyűjtő kötetében vezeti be, illetve használja is dolgozatai definiálására. Ám a Theatrvm Temporisban sikerült (vagy majdnem sikerült) felfednie, miért gondolja szükségesnek szeretett teátruma szerepének, küldetésének különböző időszögbeli megtekintését.
A szerző szűk száz oldalon ezernyolcszáz évre előre ad elméleti útmutatást-segédanyagot az olvasónak
[az esszék maguk 85 oldalon terülnek el, folytatásképpen pedig 19 oldalnyi jegyzet következik, ami szinte 4:1-es szöveg/jegyzet arány. a könyv 130 × 200 milliméter méretű. tördelése, legalábbis az első 13 levélé, kifejezetten gazdaságos, míg az utolsó 4 episztoláé szellősebb, a bréda-esszékre jellemző szellősségekkel – ez, mármint a takarékosságnak az olvashatóság elé állítása a fontossági sorrendben, bosszantóan nem olvasóbarát attitűd.]
a színházról, ami az egész világ. És a világról, ami maga a legnagyobb színház, a theatrum maximus. Amely világban valójában minden történet ismétli magát, minden szereplő egy korábbi figura (újra)megtestesülése. Éppen ezért minden, ami történik s ami történni fog, megjósolható, mi több, kiszámítható. Persze csak akkor, ha ismerjük mindazt, ami korábban történt. Ismerős ez az elképzelés, az Isaac Asimov alkotta Alapítvány-univerzum egyik alapmotívuma a pszichohistória tudománya, amellyel az emberi társadalom működését, folyamatait lehetséges szimulálni, nagy valószínűséggel előre ki lehet számítani a tömeges emberi reakciókat, és ennek alapján a jövő alakulását. Brédánál ez visszafelé is működhet, legalábbis nem zárható ki: ha valami kiszámíthatatlan történik a világszínpadon, abból visszafejthetjük, hogy mi történhetett valamikor a múltban, és kitölthetünk egy űrt valamely történetben, mítoszban. Hiátust, hiány természetű űrt.
Tudjuk, Bréda esszéinek központi szervezőeleme az űr, a soktermészetű. A hiány természetű űr mellett megjelenik a tér természetű űr, a spatium, valamint az álcátlan, meztelen természetű űr, Golania. Mely űrök nagyon is bonyolultak, ellentétben az üres halmaz természetű űrnél, a semminél.
Golania Magnát, ahol az utókornak szánt leveleit fogalmazta meg a szerző, kívülről szemlélve korántsem lehet megismerni. E világ nem mindig és feltétlenül folytonos és összefüggő, hanem gyakran számos fragmentumból áll, melyek (majdnem) minden közönséges, megszokott világban jelen vannak. Alighanem különböző időkben is. Egy bizonyos hullámhosszú jelen, meghatározott frekvencián. Melynek érzékeléséhez nem elég a hardver-érzékszerv, a szoftver-okosság, mindenféle csip-csup csáp. Kell hozzá a zeuszi szenzor, az athénéi antenna. (Van olyan, akinek van, van olyan, akinek nincs, és van olyan is, akinek nem is lesz.) Meg persze a kombináció, amely dekódolja a frekvenciát. Utóbbit rejtjelezi Bréda, ezen űrök ura mesterien az ő tekercsein. Első lépésben ezt kell megfejtenie annak, aki e különös világba kívánkozik.
Ha a kombináció megvan, jöhet a megközelítés. Golania Magna egyféle fekete lyukként szingularitásként működik: aki megfejtette a kódot, ráállt a frekvenciára s így átlépte Golania határait, nem tér onnan vissza. Pontosabban nem ő. Ő nem. Hanem. Éppen ezért kezeljük úgy a megközelítését, mint egy szingularitásokét. Esetükben eseményhorizontot szoktunk határként emlegetni. Amely mögött a tömegvonzás mérhetetlen, a szökési sebesség végtelen, tehát a szökés lehetetlen (még a fotonok is túl lassúak ehhez, ezért fekete egy efféle lyuk). Golánia eseményhorizontja például a tárgyalt brédai könyv is (de nemcsak ez; és ez sem csak az). Megközelítése, akár a kvantumfizikában, kétféle lehet: gyors és lassú.
Aki gyorsan olvassa a Theatrvm Temporist – de lényegében bármely Bréda-művet –, hirtelen és teljes egészében átesik az eseményhorizont túlsó oldalára. Ez okozni szokott némi meglepetést az olvasónak: hirtelen a semmiben találja magát, mely semmi igenis tele van, telistele valami mással, valami olyasmivel, amire nem számított. Szerencsésebb az, aki lassan közelíti meg ezt a brédai horizontot: ő fokozatosan fog átkerülni a telistele űrbe, s több idő áll majd rendelkezésére a megismeréshez, tapasztaláshoz, megértéshez. Leveleinek, gondolatainak, üzeneteinek (s tegyük hozzá: szükségszerűen a címzett, az olvasó, a befogadó elme-reakcióinak) fény természetű voltára maga a szerző hívja fel a figyelmet: „(…) a soron következő sorozatokban szorzódó és sorsszerűen szórt Leveleink sugárzó természettel, azaz mind részecske-, mind pedig hullám jellegű következtetésekkel tűzdeltetnek meg (…)”, rögtön az első levél második bekezdésében.
Erről szól e könyv, sokrétűen, távlatok és közelképek felvillantásával, múlt és jelen és jövő felvázolásával, mitológia és teológia és pszichológia kapcsolatával mutatva be a világot, a mi világunkat, a te világod. Amelyet a kötet utolsó esszéjében ránk, rád testál, imigyen:
„XVII.° Azt a Tettet, hogy Téged Testi Tégelyemként jelöltelek meg, s hogy ennek következtében Te ma már elő-élő vagy, majd élővé leendel a Befejezett Jövőben, ama Tényt én fizetem meg Itt-és-Most azzal, hogy meghalok.
XVIII.° Azt viszont, hogy ma még mindig élek, e Tény-Tétet pedig Te egyenlíted majd Ott-és-Akkor, amidőn már meghala(n)dsz.”
Gondolkodjunk.


Bréda Ferenc: Levelek az utókornak. Theatrvm Temporis. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2017.