.svg)
Oly korban éltem én a földön, amikor a szavaink inflálódtak.
Rosszul kezdődött ez az év. Január elején meghalt Roger Scruton, akitől sok mindent tanultam többek közt arról a valamiről, amit magyarul mindközönségesen józan észnek hívunk, de az angol megnevezése pontosabb és kifejezőbb: common sense. Nem tudhattuk még, hány haláleset fogja fémjelezni ezt az évet, időben, térben, lélekben hozzánk közelebb állók is, és azt sem, hogy milyen évnek nézünk elébe. Scruton tehát már nem élte meg a világjárványt, a karantént – közben meg látom, hogy az újabb, veszélyesebb mutációt épp az ő hazájában lokalizálták, így ünnepek előtt –, és kíváncsi lennék, vajon mit mondott volna erről az egészről. Azért jutott eszembe ez most, mert A pesszimizmus hasznáról írott könyve sohasem volt aktuálisabb, mint idén, bár nem egészen úgy, ahogyan szánta. Akinek nincsenek hamis reményei, kevésbé csalódik; aki nem kerget utópiákat, könnyebb lélekkel tudja alakítani a tökéletlen valóság „hozott anyagát”; aki nem vágyódik el folyton, otthonosabban mozog a szűkre szabott körülmények között is.
„Amikor aztán a pánik véget ért, a tömeg úgy széledt szét, hogy se megkönnyebbülést nem érzett, se önismeretre nem tett szert, ellenben készen állt a következő ijedelemre.” Ezt a konzervatív angol urat elvitte a rák, mielőtt az őrület teljes pompájában kibontakozhatott volna, így hát nem nyugtázhatja majd, hogy ismét igaza lesz.
Azt sem, hogyan foszlanak szét a „közös értelem” maradványai a szemünk láttára. És minél zavarosabb a helyzet, annál fülsiketítőbb a zaj, annál inkább inflálódik a beszéd és szűnik meg a szavak szokott jelentése.
*
Valahányszor azt látom, hogy valami „kötelezően elolvasandó”, „fontos téma, amiről nem beszélünk eleget”, „bátor megközelítés”, „újszerű nézőpont”, szinte mérget merek venni arra, hogy nem sokat vesztünk vele, ha nem olvassuk el, valójában egyébről sem beszélünk, a szóban forgó nézőpont pedig alighanem eléggé konformista. A közbeszéd hiperbolizálódása, a barokkos túlzások, amelyekkel mondandónkat igyekszünk erősebbé tenni, egyenesen arányos a tartalom szegényességével, nyerseségével vagy érdektelenségével. Nem az a gond, hogy túl keveset beszélünk mégoly fontos témákról is, hanem hogy túl sokat, és nem érezzük a helyes arányokat; hallgatunk, amikor beszélni kéne, és beszélünk, amikor hallgatni kéne, túlbeszéljük az egyszerű dolgokat és fordítva, a vélemények bábeli zűrzavarában a szavak túlnőnek a tárgyukon, elfedik azt, amiről szólni akarnának.
Különösen egy válsághelyzetben és -hangulatban minden adott ahhoz, hogy elszaporodjanak a „szakértők”, de ha mindenki szakértővé válik, akkor senki sem az, vagy legalábbis nehéz felismerni a biztos tájékozódási pontokat, a referenciát, aminek a leánykori neve: tekintély. A közösségi felületek véleménytolulását hajlamosak vagyunk azonosítani a közvéleménnyel, valóságot szimulálunk magunknak, saját jelentéstartalmakkal, amelyek a végtelenben sem találkoznak.
Arról beszélgettünk a minap egy barátommal, hogy hova lehetne kivonulni ez elől, a szó konkrét, fizikai és átvitt értelmében egyaránt. Létezik-e az a pozíció, ahonnan érdemben meg lehet szólalni? Ha hallgatunk, attól még mások beszélni fognak. Ha beszélünk, olyan kórusokba olvadhatunk, ahonnan legszívesebben menekülnénk. Van értelme ennek a szövegnek, amit éppen írok?
Kiterítenek úgyis.
Az Elveszett jelentés című filmnek, amit időnként újranézek, a végén van egy enigmatikus pillanat: a férfi főszereplő – egy jóformán el sem kezdődött románc fináléjában – elmenőben a nő fülébe súg valamit. Nem halljuk, hogy mit, csak a szájmozgását látjuk, az üzenet elvész a metropolisz utcazajában. De a nő hallja. Csakis ő hallja.
Mi csak nézzük, és tudjuk, hogy valami tényleg fontos történik éppen.
*
Ha visszatekintek erre az elmúlóban lévő évre, a kép vegyesebb, az összbenyomás felemásabb, mint elsőre gondolná az ember: a nyomasztó állapot, amelyben élnünk adatott, olyan pillanatokat és felismeréseket is tartogatott, amelyek „békeidőben” nem ugyanolyanok vagy meg sem történhettek volna.
Szeptemberben, a járvány két hulláma közti rövid kegyelmi időszakban, egy felszusszanásnyi időre találkozott egymással néhány erdélyi író Szárhegyen. Semmi különös, csak a megszámlálhatatlan elmaradt kulturális rendezvény között egyet mégis megtartottak. És pont ez a „semmi különös” tudott felszabadító élmény lenni: rendkívüli helyzetben a szokványos válik kivételessé.
Nincs itt semmi látnivaló, csak ilyen, ha összegyűl pár jó ember, akik nem félnek egymás közelségétől, és egy olyan nyelven beszélnek, amelynek a szavai ugyanazzal a jelentéssel bírnak mindannyiuk számára. Az asztalon pohár bor, a háttérben Johnny Cash szól.
Különös, nemde, Epikurosz mester?
