Apollón, Paracelsus, Artaud (Járvány és képzelet)

A járvány és annak elindítója, Apollón, nem szokott kegyelmezni, sem a legbátrabb, Trója alá vonuló harcosoknak, de még a legbölcsebbnek, a Rejtély megfejtőjének, Oidipusznak sem. Odacsap rendesen.
A kiemelkedő elmebéli képességekkel rendelkező Oidipusz király látja a valóságot, de nem látja be, el se tudja képzelni, hogy a valóságot tulajdonképpen ő maga hozta létre, pedig „agyunk a gondolkodás révén bármiről képet tud alkotni magának”[1].
Épp e képalkotási készség az, amely gyakorta a gondot, a gondolatot előhívja. Mert ha egy képre gondolunk nem tudunk eltekinteni az előképétől[2], legalább Platón óta, és nincs ez másként akkor sem, ha a járványokra nézünk, például a tavaly még legvadabbnak tételezettre, a pestisre. A pestisről leginkább a középkori, Fekete Halálként is elhíresült pestisjárvány az, ami eszünkbe jut, pedig kutatók nemrégiben felfedezték, hogy a pestis már 5700 évvel ezelőtt[3] is jelen volt az emberi társadalomban, tehát jóval azelőtt, hogy a vírus a bolhák bélrendszerén átjutva elkezdhesse középkori, a reneszánsz idejébe is átnyúló karrierjét...
A képzelet és a járvány viszonyára rávilágít már a XVII. század pompás szatirikusa, Defoe is A Londoni pestisben; arra, hogy a vírus nem csupán a testet támadja meg, de, akár a közvetlen testi elváltozások nélkül is – hatást gyakorol a lélekre, látomásokat, fantazmagóriákat idéz elő, olyan látványokat teremt, amelyek egyébként nincsenek jelen: „Másoknak látomásaik voltak, és legyen szabad mindezekről azt mondanom – remélem, nem vétek ezzel a felebaráti szeretet ellen –, hogy az említettek olyan szavakat hallottak, amelyek sose hangzottak el, és olyasmit láttak, ami a valóságban nem létezett, mert mindez csak megszállott elmék csapongó képzeletének szülötte volt. És nem is csoda, hogy aki állandóan a felhőket bámulja, alakokat, figurákat, jelenéseket és tüneményeket lát ott, ahol csak levegő van meg pára. Így azután az egyik azt beszélte, hogy látta, amint az egyik felhőből kardot markoló kéz nyúlik ki, és a kard hegye egyenesen a város szívére mutat; a másik temetési menetet pillantott meg a levegőben halottaskocsikkal és koporsókkal; a harmadik temetetlenül heverő holttestek halmait látta és hasonló dolgokat, ahogyan épp a szegény megrettent nép a képzelete szülte anyagot kifestette magának”[4].
A belső hang, a csak általuk látott képek sora, „a tudatállapotoknak képek alakjában való megmaradása”, ahogy ezt Arisztotelész is megfogalmazza – mindezek a képzelőerő nagyon intenzív munkájára utalnak. És éppen ez, az éppen aktuális állapot mélyrőljövő intenzivitása, átformáló és mozgató ereje az, amely a járvány és a képzelőerő működésének egyaránt sajátja.
A mozgásba lendülés, a teljes eszköztár használata már az isteneknek, Zeusznak sem egyszerű: „az egyiptomiak szerint Zeusz két lába össze volt nőve, így nem tudott járni, s ezért szégyenében magányosan töltötte idejét. Ízisz azonban kettévágta és elkülönítette testének ezeket a részeit, s így fürge mozgással ajándékozta meg”[5]
A járvány, a vírus, akárcsak a képzelet, egészen újfajta mozgásokat és lendületeket, heves reakciókat eredményez. A XX. század első felének a vírus és a képzelet közötti kapcsolat vonatkozásában egyik legismertebb szövege A színház és pestis című Antonin Artaud esszé, olyan gondolati vírus, amely a XX. század második felében megfogalmazott mém-elmélet (Richard Dawkins) előfutárának is tekinthető[6].
Mémek (vannak erről fellelhető emlények, szép számmal) talán már akkor is léteztek, amikor Apollón és Poszeidón nekilátott felhúzni Trója falait, járványok bizonnyal.
Ezért korántsem meglepő a hasonlóság két egymástól négy évszázados távolságra megírt, a pestis és a képzelet viszonyát taglaló szöveg(rész) között.

Paracelsus az Okkult filozófia című művében, elbeszél egy történetet, és már az első mondatban felkér bennünket arra, támaszkodjunk fantáziánkra: „Képzeljünk el két testvért, akik közül az egyik Itáliában, míg a másik Franciaországban él. Képzeljük hozzá, hogy Itáliában tombol a pestis, és ezt az ott élő testvér megkapta. Egy küldönc érkezik tőle Franciaországba, hogy értesítse testvérét haláláról. Annak már megkeményedik a bőre, elkezd képzelődni és gondolatait nem tudja kiűzni elméjéből. Csak tulajdon imaginációja kínozza.”[7]
Járvány, átélés és képzelet együttes leírására Artaud is egy „pestis-történethez” fordul. Úgy is mondhatnánk: kiválaszt egy történetet a lehetségesek közül, amelyben az imagináció folyamata az álom kereteiben zajlik le. Szardínia alkirálya megálmodja, hogy államát a pestis pusztítja el, felébred és nem engedi kikötni azt a hajót, amely később, Marseilles-be érve az egyik legpusztítóbb pestis-járvány okozója lesz. A továbbiakban azt is valószínűsíti, hogy a pestis elsősorban pszichikai okok miatt tör a felszínre, végül, a színházzal összehasonlítva kijelenti, hogy a színház, akárcsak a pestis egy olyan krízist teremt[8], amely a halállal vagy a gyógyulással jut el végkifejletéhez, az újrateremtéshez[9].
Artaud egy másik esszéjében a színház és az alkímia kapcsolatát is taglalja[10], mi pedig kijelenthetjük, hogy a Paracelsus és az Artaud által elbeszélt pestis-történetek hasonlósága több mint jelentéses. Egy a történelem folyamán újra és újra felbukkanó gondolat-vírusra irányítja tekintetünket, amely, éppen járványok idején – az imagináció erejére hívja fel a figyelmet. Arra, hogy létezik egy tudatállapot[11] – nevezzük Apollónnak –, amelyben a járvány és a képzelet közötti kapcsolat egyértelművé válik.
Ha ez egyértelmű, lelkierőnket növelheti az Apollónnal egy napon született Platón egyik mondata is: „A lélek vezet és idéz elő mindent égen, földön és tengeren a maga »mozgásaival«, amelyeknek neve: akarat, vizsgálódás, gondoskodás, megfontolás, helyes és téves vélekedés, öröm és bánat, bátorság és félelem, gyűlölet és szeretet.”[12]
Bárhová is vezetne imaginációnk, érzelmeink, akaratunk – Apollón éles tekintettel figyel, talán éppen egy kerékpáron ülve[13].

Jegyzetek:
[1] Marcus Tullius Cicero: Az istenek természete. (Fordította: Havas László). Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2004., 20. o.[2] Arany János Emlények című versének címe az előkép dinamikus jellegére világít rá: Az emlény olyan emlék, amely élő lényként működik, hasonlóan az Odüsszeia bortól és vértől megittasult, láthatóvá váló és kommunikálni képes holt lelkeihez. Az emlény olyannyira élő, hogy érezni lehet jelenlétét, mint a versből is kiderül.[3] Szabó Márton: A pestis evolúciója. Élet és tudomány, 2015/47[4] Forrás: http://mek.oszk.hu/02500/02566/02566.pdf[5] Plutarkhosz: Ízisz és Ozirisz. (Fordította: W. Salgó Ágnes) Európa Kiadó, Budapest, 1986., 63. o.[6] A járvány földi világunk egyik legérzékibb módon terjedő jelensége, szemben a mémmel, amelynek terjedési erejét minden esetben az érzékletesség befolyásolja.[7] Paracelsus: Okkult filozófia. (Fordította: Ladányi Lóránd). Hermit Kiadó, Miskolc, 2oo1, 39-4o. o[8] a színház „a legvégletesebb gesztusokat csiholja ki belőlünk és akárcsak a pestis, összekapcsolja azt, ami van, azzal, ami nincs.” – A színház és a pestis. In: Antonin Artaud: A könyörtelen színház. Gondolat Könyvkiadó, 1985., 86. o.[9] „A Kegyetlenség Színházának végső, be nem vallott célja az embernek az űrrel, a semmivel való szembesítése - és e semmi nélkül Artaud a létezést is elképzelhetetlennek tartja. [...] Kiderül, hogy az abszolút színház nem egyszerűen tagadja a létezést, hanem azt a semmi felől teremti újjá...” – Földényi F. László: Antonin Artaud halálos színháza. In.: Földényi F. László: A tulsó parton. Jelenkor Kiadó, Pécs, 199o., 254. o.[10] Lásd: Antonin Artaud: Teatrul și dublul său. Editura Echinox, Cluj-Napoca, 1997.[11] Kerényi Károly a Hermész, a lélekvezető című könyvében tudatállapotnak tekinti Hermészt. Ez Apollónra is érvényes lehet. A tudatállapothoz kapcsolódik Arisztotelésznek a Rhetorikában tett kijelentése is: „A képzelet ugyanis nem egyéb, mint a tudatállapotoknak képek alakjában való megmaradása.”[12] Lásd: Platón: Törvények, 897a (Kövendi Dénes fordítása). In: Platón Összes Művei III, 895. o.[13] A XXI. századi világhálón terjedő hírek szerint a kínai hatóságok úgy vélik, Wuhan városába egy kerékpárverseny résztvevője hozta be a koronavírust.