Alois, Atticus és az óra

Miért fordítottad lapjára azt a szerencsétlen órát? – kérdezi Atticus, de Alois a kérdésekre soha nem akkor válaszol, amikor azok elhangzanak. Egyébként minden bizonnyal azért tette, hogy elaltassa magában a bűntudatot, mert már megint átkozottul késő van, és ő még mindig nem tart sehol, agya és asztala tele van roncsolt szövegkígyókkal, sánta mesegyíkokkal, dühödten bóklászó vezérürüfonalakkal és törött békaként rángatozó, saját találmányú szavakkal.

Atticus bizakodó és kissé naiv, míg a választ várja, sebesen vetkőzni kezd, mert az idő, ugye, az rövid, még a szerelemre is, főként hogyha az nem teljesen legális. Ezen jól el lehetne vitatkozni, hogy illik-e a legalitás/illegalitás fogalma a szerelemre, legyen az testi, lelki avagy szellemi. De vitára nincs idő, az aktus fontosabb, ki tudja, hogy miért, talán az utána menetrendszerűen bekövetkező bánat miatt, amelytől Alois és Atticus egyaránt férfinak érzi magát, holott csak az egyikük az.

Alois szobájának egyik falát Kassa város térképe borítja, a papír öreg, félig szétmállott már. A másik falon Mexikóváros látható, 1980-as állapotában, és egy kinagyított fénykép a Sánta angyalok utcájáról, amely valójában csak homály és fény játéka, nem lehet kivenni, mit ábrázol valójában. Egy másik kép valamely város Boldogság nevű utcáját mutatja, mely utca néhány háznyi csupán, kurta, akárcsak a vakáció, a valódi utazás és az igaz érzések pillanatai – mondogatja Alois melankolikusan, mely dolog aktus előtt és után egyaránt jellemző rá. Akárcsak a megmagyarázhatatlan dühöngések, melyek taszítják és vonzzák szegény Atticust, aki nem tudná tömören és velősen megfogalmazni, minek jár ebbe a térképes házba, ahol a lakó nyilvánvalóan bolond.

A bolond most tenyerén feléje nyújt egy ketyegő, lefordított órát, és pillantásával arra ösztökéli, hogy vegye át. Atticus elszédül, és úgy érzi, fémtollú kismadarat tart a kezében. Borzong, pedig vad nyár tombol, őrült, akárcsak ez az Alois nevű lény. Pusztító viharok kavarognak, és kétnaponta tojásnagyságú jegek hullanak alá az Úr egéből, ha az övé egyáltalán.

Az óra évek óta 4 órát mutat, csak a percmutató jár – mondta Alois, és közben a medgidiai vasútállomásra gondolt, meg a hadzsieni rezervátumra. Fejében mészkő és hosszú szárú füveket ringató dombok, lágy vízpermetet hozó szél. Szeretném, hogyha végre visszajönnék, olyan régen elmentem már. Lassan belehalok a várakozásba, és közben egyre távolabb kerülök attól, akit visszavárok – mondta Alois, és visszavette Atticustól a remegő, fémtollú kismadarat.

‍