Álmod, ha láthatom (versek)

Álmod, ha láthatom (versek)

Az utolsó mozgó én magam voltam.

A világ molekuláiban,

azoknak atomjai körül

még keringenek az elektronok,

különben összeroppanna a mindenség –

de nem, nem történik,

láthatóan és egyelőre nem.

Egy másodperc töredéke ez –

vagy végtelen idő.

Láthatom az álmod.

Igaz, csak színeit és ritmusát.

Ahogyan váltja egymást

a pörgő napraforgók aranya

s a hömpölygő füzek zöldje.

Ahogy a búzatáblák az égbe emelkednek,

és szőkeségük találkozik

a tengerszemkékséggel.

Madártollak fehérje és feketéje

táncol mozdulatlanul,

sápadt csigaház és sötét szarvasbogár

találkozik holtak és elevenek mérkőzésében.

Másodperc töredéke ez,

amikor –

Apámnak, neked

Üljetek le,

szemközt egy fehér papírlappal.

Ha túlélitek –

költők ti vagytok magatok.

(Király László: Költők múzeuma)

Leültem

szemközt újabb fehérlap-önmagammal.

Hányadik palimpszeszt is ez.

Kivakarja a sors a korábbi tételeket.

Változnak a képletben a változók,

együtthatók esnek ki és kerülnek be –

matematikával ne untassuk egymást.

Leültem

szemközt újabb fehérlap-önmagammal.

Túlélni bizony nem könnyű.

Ahol korábban vad folyópart gondolkodtatott el,

ott most félmeztelen strandolók tömege

foszt meg minden gondolattól,

egyet kivéve: menekülj!

Nekem az otthon: önmagam.

Más otthont nem ismerek.

Nem kell más, csak hogy

jól érezzem magam magamban.

S akkor leültem.

szemközt palimpszeszt-életemmel.

Semmit sem írni gépiesen.

Semmit gondolni képesen.

Nem küzdve, és messze nem bízvást bízva.

Belehalni készen.

Készen belehalni.

Belehalva. Készen.

Most meg – hát leültem

szemközt újabb fehérlap-önmagammal.

Jelentem: túléltem.

Jelentem: még van mit betárazni.

Te fedezd fel, miféle szél fújt mily magot belénk.

Neveljük majd, bármi is leend.

Költők mi magunk vagyunk.

hommage à Juhász Gyula

hogy milyen szőkeséged, jól tudom:

olyan, mint a nyári gabonatáblák,

mint tükröződés idegen ablakon –

valami lúdbőrös rezzenés jár át

akárhányszor szembejössz velem

az éterben vagy betonozott úton,

van úgy, hogy a szavaim sem lelem –

de átemelsz a jelenen s a múlton

szemed aranyát sosem felejtem,

a retinámon éjjel-nappal ég

egy mozdulat, egy kéznyújtás, esetlen –

egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

‍