Álljunk meg egy szóra Szilágyi Istvánnal

,,hadd csak birkózzék a múlandóval az örökkévaló…”


































































(Szilágyi István)

2016. június 29-én, az E-MIL estek sorozatában Szilágyi Istvánnal – az est hátralevő részében Pista bácsival – László Noémi beszélgetett. A résztvevők mára már szinte hihetetlennek tűnő részleteket tudhattak meg az író élettörténetéből, melyeket az egész huszadik századra vissza lehetne vetíteni, s így az egész magyarság, illetve az erdélyi értelmiség sorsára is. Ugyanis a nyitókérdés a veszteségekre és veszélyekre éleződött ki: az Utunk egykori szerkesztője ugyan nem tud választ adni a magyarság szétszóródására, de ragaszkodik a kolozsvári összetartó közösséghez és vallja, hogy az „emlékeink velünk együtt öregednek”.

Ezek az emlékek keserédes hangulatot teremtettek a beszélgetés szövevényében. A második világháború alakította gyermekkor, az újjáépítés és a későbbi diktatúra kezdete azt mondatta Szilágyi Istvánnal, hogy húszéves koráig minden megtörtént vele az életében – ami persze nem igaz – tette hozzá, viszont a legélesebben kirajzolódó emlékeit vázolta fel a továbbiakban. Ez magába foglalta azt is, hogy elhagyott puskákkal és kézigránátokkal is lehetett játszani, pisztolyt eldugva szállítani (hogy az édesanyja ne tudja meg), a diktatúra által küldött tisztviselők után vadászni (hogy azok ne hurcolják el munkavégző szomszédaikat), a Szilágyságból Kolozsvárra vándorolni és mozdonyvezetőnek készülni, iparosnak lenni, munkások között felnőni. A jogi egyetem elvégzése számára semmit nem jelentett, viszont felnövéséről úgy nyilatkozik: ,,az én cseperedésem egy fantasztikusan vad dolog volt”. Életének hátralevő részét a szerkesztőségekben töltötte el, mintegy feladva a korábbi utazós, kalandos, ám szükségszerű életmódot, s ez arra ösztönözte, hogy ne a már nyilvánvalót, a tudhatót és a könnyen hozzáférhetőt alkossa meg írásaiban – a kitalálható, a nem létező volt a kulcsszó.
,,Nem volna jobb másképpen, mint ahogy a helyzet adja”- a Szilágyi szavai mögött meghúzódó játszi könnyedség a feledést szorgalmazza, melyet maga az író is értékesnek tart. A szelektív feledés viszont nem rostázta ki azt az emlékét sem, amelyben megemlítette, hogy a Helikon-előd Utunk folyóiratnál egy adott pillanatban negyvenheten dolgoztak, és sokukról azt sem lehetett tudni, mivel foglalkoznak. A tisztviselők „kultúrája” megpecsételte a publikálási rendet is, hiszen a szőrszálhasogató szövegolvasás napirendűnek számított a cenzúra mellett. A szerkesztőségi anekdotákat követően az a sarkalatos kérdés ütötte fel a fejét, hogy a rendszerváltást követően miért érezték a diktatúrában publikáló írók az ellehetetlenedést, írásaik értékvesztését – vagyis: fogja-e őket még valaki olvasni? Konkrét válasz nem született ugyan, viszont az erdélyi értelmiség korántsem lezáratlan problémája, a besúgó-jelentések helyzete került szóba, amelyet mai napig polémia övez.
Szilágyi István ezen az estén az az ember volt, aki vonatok mellékhelyiségébe rejtve csempészte át Magyarországra a publikálásra szánt műveit, aki egy elnyomó rendszerben olyan novellákat írt, hogy mai napig megállják a helyüket, aki száznál több cigarettát is képes volt elszívni a bukaresti cenzúra késői válaszára várva és akitől megtudhattuk, hogy a bátorságot tanulni lehet ugyan, de születni kell rá. Záróakkordként két, eddig kötetben nem közölt novellát olvasott fel Pista bácsi – mindkettő összecsengett az est erőteljes mondanivalójával.