A veszteség méltósága – Mózes Attila 70

A szerkesztőségi íróasztalommal majdnem szemben ott áll egy másik asztal – közel másfél évtizede nézem, valahogyan úgy sikerült, hogy a többrendbéli költözések dacára helyén maradt. Ma már nem az ül mögötte, aki annak idején, hosszú éveken át, de nekem örökké az az asztal marad: a Mózes Attiláé. Nézem, és gondolatban keresek rajta egy tárgyat, amely kevésbé „korrekt” korokban a szerkesztőségi asztalok elmaradhatatlan kellékének számított. Hiányzik róla a század hamutartója. Azt az eredetileg tengeri kagyló formájú, de „régedes-régen egyszerű, mérsékelt égövi kontinentális kagylóvá vedlett” hamutartót már alighanem én sem láttam, mégis tudom, hogy gyűlt, csak gyűlt belé az évtizedeken át felhalmozódott hamu, dédapák, nagyapák önsorsrontásának maradéka, világháborúk, diktatúrák, a rákkal és egyéb nyavalyákkal vívott megnyerhetetlen ütközetek üledéke. Hűlt helyét keresem tekintetemmel a számítógépem felett, elfordítom a fejem a képernyőről, ahol rég elfeledettnek hitt szörnyek tanyáznak. „Csöndesen zsörtölődve hallgatom a suttogóra halkított rádiókészüléket, káromkodom is, mint két világháborút és két hadifogságot túlélt veterán tüzérek Doberdónál, Donkanyarnál és itt. Omlik a hamu a süket kagylóba: vezekléshez sok, feledni kevés, míg mindenütt ott vagyunk, ahol csak egy kicsit is veszíteni lehet. Dédapák veszteségeinek dús tapasztalataiból nem tanulnak a dédunokák. Ők is csak meghalni tudnak úgy, olyan méltósággal, ahogyan az örök-győztesek teszik.”(1)

Mózes Attila már a világégések utáni nemzedék tagja volt, nekik már „csak” a kommunizmus világa jutott, lemondások, kényszerpályák, behódolások, ellenállások, magánéletivé sűrűsödött közösségi kataklizmák nyomasztóan állandónak hitt kora, a reménytelenség árnyékában magas hőfokon élt kamikaze-életeké, amelyben úgy bolyongott, mint leghívebb „alteregója”, Góth Gábor, aki egy önnön mulandóságára ébredő hajnalon vonatra szállt egy meg nem nevezett város pályaudvarán, hogy maga mögött hagyja, keservesen szép életének mementójaként, a peronon ugráló, lassan lejáró bádogbékát. És kénytelen vagyok arra gondolni – meglehet, nem egészen illő módon, a képernyőről meredő szörnyekre figyelve –: talán illúzió volt elhinni, hogy végképp magunk mögött hagytuk Doberdót, Isonzót, Don-kanyart, zsarnokságokat, méltatlan halált, a méltóságukat megőrző, örökvesztes dédapák hagyatékát, mert nem változik semmi, és a világ végezetéig gyűl a hamu annak a sosemvolt, mindiglesz kagylónak a mélyén.

Jegyzet

¹ Mózes Attila: Hamutálca (Bevezető gyanánt). In: Yesterday, Az Oroszlán Hava és egyéb történetek. Kriterion, Bukarest, 1990, 7.

‍