A TIFF-fel együtt felnőttünk mi is

Szubjektív töredékek a 18. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválról
A napokban a közösségi média árja felszínre hozta egy néhány évvel ezelőtti bejegyzésemet: az akkori TIFF végetértével rangsoroltam a fesztiválon látott filmélményeim, toplistát állítottam fel a legjobb megtekintett filmekből. A poszthoz hozzászóltak ismerőseim, barátaim, hozták a saját kedvenceiket, talán még vitatkozgattunk is egy-két opusz vagy kortárs filmművészeti áramlat fölött. Ez elgondolkodtatott: idén nemhogy toplistát nem állítottam fel a kedvenceimből, hanem azt a lelkesedést is hiába keresném magamban, ami ilyesmire sarkallna. Ez nem a rendezvény hibája: a TIFF változatlanul Románia legjelentősebb filmfesztiválja, amely egyre inkább professzionalizálódott az elmúlt években, és szinte észrevétlenül érte el a „nagykorúságot” – hiszen idén tartották a 18. kiadását, és az ebben rejlő ziccert nyilván a szervezők sem hagyhatták ki, a fesztivál arculata a bűvös tizennyolcas szám köré épült.
A helyzet viszont az, hogy a TIFF-el együtt öregedtünk – fogalmazzunk jóindulatúan: nőttünk – mi is. Azok, akiket a kétezres évek elején, alig-nagykorúsodva, egyetemistaként ért az az élményzuhatag, amit az Európa és a világ legfrissebb filmtermésében való megmerítkezés jelentett évről-évre. Az akkori fesztiválozások hangulata – utólag legalábbis így tűnik – semmihez sem hasonlítható: a reggeltől éjszakáig tartó filmtúladagolás, az azt követő, hajnalba nyúló kocsmai beszélgetések, a találkozások rég nem látott ismerősökkel, ismerkedések, másfél héten keresztül a kimerülésig – ezek fontos részét képezték a szocializálódásunknak, és maradandó nyomot hagytak a kulturális beállítódásunkon. Született egy terminus technicus is ennek az emberfajtának a megnevezésére: a tiffár. Manapság három film a maximum, amit egy nap alatt képes és hajlandó vagyok megnézni; és nemcsak azért, mert megállapodott, lassan középkorúsodó férfiemberként nem vonulhatok ki tíz napra a családom életéből, és a munkahelye(i)mtől sem maradhatok teljesen távol, hanem mert ennél többet már nem nagyon bír el a komfortérzetem. És mert egyre kevésbé szeretem, ha válogatatlanul érnek az impulzusok, amelyeknek a feldolgozására sem időm, sem energiám. Hiába, a kor előrehaladtával a minőség tényleg fontosabbá válik a mennyiségnél. A tiszta fej és világos tekintet az élmények kaotikus forgatagánál. A szakmai érdeklődésen túl – mert az lankadatlan – a mozibajárás polgári elfoglaltsággá vált, ahogy egyébként a fesztivál évenkénti nyáreleji jelenlétéhez hozzászokó, azt egyenesen igénylő városlakók jelentős része számára is. A megveszekedett tiffárok a TIFF-fel együtt nőttek fel.
*
Eszembe jut, annak idején hogy tolongtunk, hogy „élőben” lássuk Claudia Cardinalét, Sophia Lorent vagy Franco Nerót (milyen döbbenetet váltott ki, amikor kijelentette, hogy „Kolozsvár szép magyar város”)! Bennem valamiért Catherine Deneuve maradt meg leginkább a TIFF díszvendégei közül, a kisugárzása, az eleganciája, a kortalan nőiessége; ma is emlékszem, ahogyan arisztokratikus nonsalansszal szívja a cigarettát a szállodája konferenciatermében, ahol egyébként már akkor is tilos volt a dohányzás.

Nicolas Cage beszédet mond a Transzilvánia Trófea átvételekor. Fotó: Nicu Cherciu/TIFF
Nicolas Cage, ezzel szemben, nem túlzottan arisztokratikus jelenség. Igazi amerikaiként érkezett a kolozsvári reptérre, homlokába húzott cowboy-kalappal, sötét napszemüveggel, bőrdzsekiben, peckes léptekkel vágott át a terminálon – állítólag megorrolt kicsit a vendéglátókra, mert a reptér igazgatósága nem engedélyezte, hogy a fogadására érkezett luxusautó rögtön a repülőről való leszállás után, a kifutópályán várja. Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de ugyanazon a hétvégén tartózkodott Romániában Ferenc pápa is, aki többek közt a székely katolikusok szent helyére, Csíksomlyóra is ellátogatott. Neki, bukaresti landolása után, megfelelőnek bizonyult egy Dacia Logan személyautóval utazgatnia, és úgy általában: meglehetős szerénységgel viszonyult mindenhez. Hiába, nem mindegy, hogy az ember római pápa vagy hollywoodi szupersztár. Eleve nem túl gyakori, hogy a TIFF nemzetközi életműdíjával tengerentúli színészt tüntessenek ki, ennek megfelelően Cage minden lépését dokumentálták, a napi 2000 euróba kerülő luxusapartmanjától kezdve a torockószentgyörgyi ebédjéig (a Székelykő panzióban gulyást és tejfölös töltöttkáposztát fogyasztott jó kedvvel), és persze az általa tartott mesterkurzust is, ami valójában egy pódiumbeszélgetés volt Mihai Chirilov művészeti igazgatóval. A trófea átvételekor, Ál/Arc című filmjének vetítése előtt szélesen gesztikulálva, harsány „Erdély! Barátaim!” felkiáltással lépett a színpadra, ráerősítve az összes sztereotípiára, amely közepesen izgalmas akciófilmek sztárjaival kapcsolatban keringeni szokott. Mégis: Nicolas Cage, született Coppola, azóta ott van a szívem egyik csücskében, mióta egy kígyóbőr zakóban szerelmes dalt énekelt szőke kedvesének egy metálklub táncparkettjén, David Lynch csodás, meseszerű road movie-jában, a Veszett a világban. Azóta számomra ő azonos Sailor Ripley-vel, a ripacskodó, érzelmes vagánnyal: akármi is történjék, így marad meg végleg jó emlékezetemben.
*
A versenyfilmekkel rendszerint nincs szerencsém. Hiába rendkívül gazdag a felhozatal (kétszáznál több alkotás közül lehet válogatni), hiába vetítik a versenyfilmeket általában három alkalommal, mégis teltházasak, és aki nem elég szemfüles, sajtóakkreditációval sem mindig tud bejutni. Én nem szoktam eléggé szemfüles lenni, úgyhogy nem is emlékszem, történt-e valaha olyan, mint az idén, nevezetesen, hogy az összes fontosabb díjat elnyerő opuszt sikerült megtekintenem még az eredményhirdetés előtt. Más kérdés, hogy maradéktalanul elégedett vagyok-e a végső listával…
A Transzilvánia Trófeát elnyerő Monos tulajdonképpen egy dél-amerikai Legyek Ura-történet, amelyhez hátteret a kontinens gerillaharcoktól, polgárháborúktól szabdalt történelme biztosít, de csak épp annyira, amennyi szükséges egy kisközösség belső drámájának bemutatásához. A történet annál megrázóbb, hogy gyerekkatonákról van szó: tizenéves fiúk és lányok egy elszigetelt fennsíkon tengetik mindennapjaikat, első ránézésre céltalanul, aztán kiderül, hogy egy fontos politikai fogoly van az őrzésükre bízva. Gyakorlatoznak, próbálgatják a fegyelem és a megszállottság brutális játszmáit, és persze saját és egymás éledező szexualitását. Kapcsolatuk a külvilággal alig van – egy rádiókészülék és a titokzatos Hírnök, aki néha meglátogatja és felügyeli őket –, előtörténetükről semmit nem tudunk meg, abban sem lehetünk biztosak, hogy ők maguk tisztában vannak azzal, miért vannak ott. Aztán egy banális fordulat miatt elszabadul a pokol, a kegyetlenség ritualisztikus tobzódásának lehetünk tanúi. Alejandro Landes filmjének nagy erősségét a karakterek közti viszonyrendszer ábrázolása és az a nehezen megfogalmazható, emberen túli iszonyat jelenti, amely átjárja a kolumbiai film minden képkockáját. Mindez érdemessé teszi a trófeára, még ha nem is tesz jót egy filmnek, amikor érezhetően hatást akarnak elérni vele – és még ha nekem nem is volt a kedvencem a versenyfelhozatalból.

Jelenet Alejandro Landes díjnyertes filmjéből, a Monosból
A legjobb rendezés díját elnyerő dán Szívek királynője (Dronningen) divatos – fogalmazzunk megengedően: aktuális – témához nyúl, mégis, ha úgy tetszik, formabontó módon. Merészsége abban áll, hogy egy olyan időszakban, amikor a nyilvánosság a nők zaklatásától, a(z idősebb) férfiak (fiatalabb) nőkkel szembeni visszaéléseitől hangos, egyszóval a #metoo korában megfordítja az alapképletet: itt egy idősödő nő csábít el és aztán hagy magára végzetes zavarodottságában egy tizenéves fiút, aki ráadásul a férjének az első házasságából született gyermeke – a vétkek tehát halmozódnak. May el-Toukhy rendező szinte thrillerszerűen fokozza a feszültséget, a narratív építkezés feszes, a karakterek jól kidolgozottak: a történet azonban teljesen kiszámítható, az események – a szinte dühítő tehetetlenségi erőnek alávetve – elkerülhetetlenül tartanak a traumatizáltság fázisain át a tragikus végkifejletig.
Az egyetlen díj, amit kedvencem, az izlandi Egy fehér, fehér nap (Hvítur, Hvítur Dagur) elvitt, a legjobb főszereplőnek járó kitüntetés volt – ezer százalékig megérdemelten. Ingvar Sigurdssonhoz hasonlóan erős jelenlétet csak az igazán nagy színészek tudnak produkálni: barázdált arcának apró rezdüléseibe bele van írva az egész dráma. Az idősödő rendőr, miközben gondot visel lányunokájára, próbál megbirkózni szeretett felesége halálával. Egyszerű lélek, aki nem vár sokat az élettől, de pontosan tudja, minek mi az értéke, így azt is, mit veszített a végzetes balesettel. Csakhogy, az elhunyt nő tárgyainak rendezgetése közben, szörnyű gyanú keríti hatalmába, mint kiderül, nem alaptalanul: hogy felesége megcsalta őt. Hogyan lehet feldolgozni egy halálesetet, amely nyitott kérdéseket hagy maga után; lehetséges-e megbékélni, amikor a dolgok megbeszélélésére, tisztázására már nincs lehetőség, amikor a „vádlott” nem tud védekezni, mert a halál elvágta a tisztességes lezárás útját; hogyan lehet elrendezni magunkban az elrendezhetetlent? Meg lehet-e bocsátani egy halottnak? Milyen gyászmunkával lehet eltemetni egy ilyen veszteséget? Eljönnek-e azok az átláthatatlan, tejfehér napok, amikor az ég összeolvad a földdel, és – a legenda szerint – az élők végre beszélhetnek a holtakkal? Hlynur Palmason alkotása az a film, amiről úgy jössz ki, hogy talán egy egészen kicsit jobb ember lettél. Valami ilyesmit nevezünk katarzisnak.
*
A várakozás és a szkepszis elegyével tekintettem a TIFF idei tematikus válogatása, a Vallásóra elnevezésű szekció elé. A várakozás természetesen a témakörnek szólt, a szkepszis viszont annak, hogy tudtam – az indító sajtótájékoztatón elhangzott –, az összeállítás ötletét, kiindulási pontját a Kler, azaz a Klérus című lengyel film megtekintése szolgáltatta. Némi joggal lehetett számítani arra, hogy a válogatásban olyan alkotások kapnak helyet, amelyek a vallás, a hit, az egyházak körüli visszásságokat tematizálják, így nyakig merülhetünk a vakbuzgóság, a fanatizmus és a válogatott abúzusok mocsarában. Wojciech Smarzowski tragédiába torkolló fullánkos szatírája, amely nem véletlenül váltott ki hatalmas botrányt a katolikus Lengyelországban, gyakorlatilag komplett bűnlajstromot állít össze a lengyel társadalom minden szeletét átszövő klérusról, a politikai és alvilági összefonódásoktól az egyházi élet minden szintjén burjánzó korrupción át az eltitkolt pedofil szexuális zaklatásokig és egyéb bűnös élvezetekig. És bár a reménysugár felvillan a vége felé, hiszen a három pap főhős közül kettő a kitörés, illetve a szembefordulás valamely módját választja, a morális rend tehát helyreállni ugyan nem, de némiképp visszabillenni látszik, nehezen szabadulunk attól a rossz érzéstől, hogy a szándék merészsége és a téma fontossága ellenére egy drámai általánosításnak vagyunk tanúi: annak a sugallatnak, hogy „ilyen az egyház”.
A Vallásórában azonban helyet kaptak olyan alkotások is, amelyek a témakör mélyebb, komplexebb regisztereit érintik. A Mozdulatlan folyó című görög film a szeplőtelen fogantatás evangéliumi történetét helyezi egy fiatal házaspár mai párkapcsolati drámájának keretei közé, háttérben egy szibériai iparváros fagyott világával és a pravoszláv szokás- és hiedelemvilággal. Az Isten létezik, Petrunijának hívják egy magányos, nem túl előnyös testi adottságokkal rendelkező macedón harmincas nő „botrányos” cselekedetén keresztül – Vízkeresztkor „elhalássza” a versengő férfiak elől a pópa által a folyóba hajított keresztet – beszél az egyházias/patriarchális rend és a megváltozott nemi szerepek problémás viszonyáról, humorral és empátiával, bár túlságosan didaktikusan. A Menedék a felhők között pedig a brutálisan vallásellenes kommunista rendszer után újjáéledő keresztény–muszlim rivalizálások, az alapvetően békés, mégis gyanakvással tarkított vallási együttélés Albániájába kalauzol bennünket, a hegyek közé, ahol egy műemlék jellegű, kicsiny mecset falán, a lehulló vakolat alól felsejlenek egy Krisztus-freskó nyomai…
*
És persze lemaradtam Corneliu Porumboiu új – ezúttal állítólag zsánerelemekre (noir/thriller) épülő – filmjéről, a La Gomeráról, pedig megszokhattam volna, hogy a kortárs román rendezők vetítéseire ajánlatos nagyon korán belépőt váltani. Viszont sikerült végre megnézni Reisz Gábor újabbi nemzedéki „így jöttem”-filmjét, a Rossz verseket, amelyben csak a versek rosszak. És láttam érzékeny, finom szövésű, kesernyés humorú, megrendítő török drámát Három nővérről, és a megszokott színvonalat hozó, vérbeli dél-koreai bűnügyi filmet egy Szemtanúról, és főhajtást az olasz rémfilm, a giallo műfaja előtt: Peter Strickland legújabb opuszát egy Elátkozott ruháról.
Az idei TIFF talán legkülönösebb filmélménye mégis egy kínai film volt: A nappal hosszú útja az éjszakába (Long Day's Journey Into Night) bizarr, spirituális utazás emlékek labirintusában, éber és álmodott álmok vizuális szövevényében, a szerelem egykori ízeit keresve, az eltűnt idő nyomában; amely még a 3D technikával is eljátszik a film második felében, de nem azért, hogy megkönnyítse számunkra az azonosulást, hanem ellenkezőleg, hogy termékeny káoszt teremtsen a nézői tudatban. Gan Bi lassú, poétikus, álomszerű filmje, kétségtelen eredetisége mellett, kicsit olyan, mint Wong Kar-Wai, David ­Lynch és Marcel Proust nem véletlen találkozása a vágóasztalon. Ha egyszer újra elkezdenék toplistákat írni, az ilyen filmeknek lesz köszönhető.


A 18. TIFF főbb díjai
Transzilvánia Trófea: Monos (r. Alejandro Landes). Legjobb rendező: May el-Toukhy: Szívek királynője (Dronningen). A zsűri különdíja: A hűséges férfi (L'homme fidèle, r. Louis Garrel). Legjobb színész: Ingvar E. Sigurdsson (Egy fehér, fehér nap/Hvítur, Hvítur Dagur, r. Hlynur Palmason). Legjobb román nagyjátékfilm: Arest (r. Andrei Cohn). Közönségdíj: System Crasher (Systemsprenger, r. Nora ­Fingscheidt). Kiválósági díj: Marcel Iureș. Életműdíj: Oana Păunescu. Nemzetközi filmművészethez való hozzájárulásért járó Transzilvánia Trófea: Nicolas Cage.