A szép mint provokáció

Elég különösnek tűnhet, hogy alig több mint egy évtizede, amikor Roger Scruton elkészítette, a BBC gyártásában, Why Beauty Matters? (Miért számít a szép?) című, meglehetős népszerűségre szert tevő dokumentumfilmjét, az abban kifejtett gondolatmenet – amely A szépről írott, magyarul nemrég megjelent könyvének alapját is képezi – heves vitákat váltott ki. Valójában nagyon is érthetőek az ellenérzések: az, hogy az egy éve elhunyt angol filozófus-esztéta a szépet nevezi meg civilizációnk központi strukturáló fogalmaként egy olyan szellemi környezetben, amely a struktúrák szétbontásának kedvez, már önmagában szokatlan és kihívó gesztusnak számít. És pont ebben áll a lényege: felmutatni, hogy egy feje tetejére állt világban a maguktól értetődő értékek válnak szubverzívvá.
Ez így persze vaskos egyszerűsítés, Scruton traktátusának célja mégis az, hogy áttekintve az esztétikai gondolkodás történetét, visszahelyezze a szép fogalmát arra a piedesztálra, ahová nézetei szerint való, valamint hogy lefejtse erről a fogalomról az édeskés általánosságok és szubjektív preferenciák burkát. Esztétikai univerzumát talán valóban vitatható (mert szelektív) módon rendezi be, és én is hajlok afelé, hogy bizonyos állításait világos mérceállítási szándék jellemzi: nem arról beszél, ahogyan a szép működik a világban, hanem ahogyan működnie kéne.
Sir Roger alaptétele ugyanis az, hogy – bármit is állítsanak a posztmodern művészetelméleti teóriák – a szép meghatározása nem lehet kiszolgáltatva az egyéni ízlésítélet és szépérzék fetisizálásának, azaz a széles körben elterjedt vélekedéssel ellentétben nem relatív: „a szépítélet nem pusztán egy kijelentés arról, ami jobban tetszik nekünk” (21. o.). Az a folyamat, amelynek során kiderül, hogy mi tekintendő szépnek – és hogy ennek a belátása milyen jelentőséggel bír az egyes ember világérzékelésére és a kultúránk egészére nézve –, nem szubjektív benyomásokon, hanem nagyon is racionális és intellektuális erőfeszítéseken nyugszik, és ebben vannak többé-kevésbé biztos fogódzóink. Okfejtésében a konzervatív filozófus a szépről való gondolkodás klasszikus hagyományaira hagyatkozik, Platóntól Kantig, de időnként vitába is száll ezzel a tradícióval, méghozzá elég szellemesen. A szép mint a puszta szemlélődés tárgya, illetve az érdek nélküli tetszés elgondolása ellen például így érvel: „Hiszen hogyan lehet ugyanaz a beállítódás egyszerre egy ifjú iránt érzett szexuális szerelem és (némi önfegyelem révén) egy elvont idea gyönyörködő szemlélése is? Olyan ez, mintha azt mondanánk, hogy a marhasült iránti vágyunk (némi elmegyakorlat után) kielégíthető lenne egy tehén képének bámulásával is” (50. o.); a látszólagos ellentmondást pedig az érdek nélküli érdek vagy érdek nélküli élvezet fogalmában oldja fel.
A szexuális vágynak egyébként a scrutoni esztétikában középponti szerepe van: szerves és szoros kapcsolatban áll a szép érzékelésével, mint ahogy a szent tapasztalatával is. Fontos megemlíteni, hogy amikor a szépről beszél, a fogalmat nem pusztán a kifejezés művészeti értelmében használja, hanem olyan minőségként, amely áthatja a létezés minden területét, a természettől a mindennapi életünkön át az emberek iránti személyes (esetenként erotikus) érdeklődésig. „A szexuális érdeklődés, a szépérzék és a szent áhítatos tisztelete egymáshoz igen közeli lelkiállapotok, amelyek egymásba fonódnak és közös tőről erednek” (64-65. o.), írja, mégpedig abban az értelemben, hogy mindegyikük egyfajta bepillantást biztosít a transzcendencia birodalmába; olyasmire irányul, aminek a tartalmáról nincs biztos tudásunk, mégis közelébe kerülhetünk a megtestesülése által. A modern művészet fősodra, a deszakralizálás, profanizálás általános gyakorlattá emelése miatt, épp ezt a képességet veszítette el; míg a giccs, amely a szépséget mögöttes tartalom nélküli látványossággá fokozza le, soha nem is rendelkezett ilyesmivel.
És ebből a kétségkívül régivágású perspektívából tekintve a szép felismerésének tétje megnövekszik: egyéni szeszély és múló örömforrás helyett egyfajta rejtett erkölcsi rend hordozójaként tűnik fel előttünk, amely azáltal, hogy felvillantja a „helyes élet” lehetőségét, megfordítja a képletet: nem mi ítéljük meg a szépet, hanem az ítél meg bennünket – ebben áll a kihívása. Ha úgy tetszik, provokál: és rajtunk áll, hogy mennyire tekintjük ezt a „provokációt” kellemetlennek.

Roger Scruton: A szépről. MMA Kiadó, Budapest, 2019. Fordította: Orosz István