.svg)
Müllernének[1]
Azt álmodtam egy éjszaka, hogy önálló életre kelt a közösségi médiás profilképem. Ártatlanul kezdődött, a portréfotómon, amelyen révetegen tekintek a semmibe, váratlanul megjelent egy keret, egy matrica, amely azt volt hivatott világgá kürtölni, hogy rendkívüli mértékben aggódom a tengeritehenek sanyarú sorsa miatt: Mentsük meg a tengeriteheneket! – ez állt rajta üzenetként, megejtő egyszerűséggel, és mivel álmában az ember hajlamos magától értetődőnek tekinteni olyan dolgokat, amelyek miatt ébrenléti állapotban felhúzza a szemöldökét, nem láttam ebben a szándékaimtól és cselekedeteimtől független fordulatban semmi kivetnivalót, jó lesz az ott, gondoltam, ha már ott van, miért ne ékíthetné a profilképemet egy ilyen felirat, mi kifogásom lehetne szegény manátuszok megmentése ellen, elvégre nem vagyok én tengeritehén-tagadó.
Ennyi kellett csak. Így kezdődött, vagyis folytatódott.
A képben lakozó derék, ökoszociális érzékenységgel megáldott szellem vérszemet kapott, és viharos gyorsasággal kezdte cserélgetni, pontosabban egymásra pakolgatni a matricákat, a halmozódó állásfoglalások az élet egyre több területét fedték le, a világ összes vélt és valós igazságtalansága, elnyomott, elnyomásra váró és felszabadult kisebbsége, szőnyeg alá söpört vagy nagy nyilvánossághoz jutó gondja, baja, problémája, létező és feltalálásra váró, jobbító szándékú újdonsága ölelte körbe réveteg arcomat, hosszan elnyúló szalagként vagy inkább pólyaként, és minden jó volt, úsztam a kinyilatkoztatott Jóság tengerében, ősi népek képbe szállt lebegő szellemeként, végül már fuldokoltam benne, úgy tapadt arcmásomra a sok címke, mint járványidők szuperbiztonságos, többrétegű maszkja, aztán szó szerint is, többfajta formatervezett maszktípust próbált fel önállósodott profilképem, egyik változás vonta maga után a másikat, és egyre inkább hatalmába kerített a nyomasztó érzés, hogy örökké jónak, illedelmesnek és hasznosnak lenni kényszerpálya, és ebbe a nyomasztó érzésbe aludtam bele, úgy értem, álmomban aludtam el, és azt álmodtam álmomban, de az is lehet, ő álmodott engem, hogy megjelent Mrożek, aki azt kiabálta, hogy „Atomot a tengeritehenekre!”, meg hogy „Az ellenpontozás nélküli stílus rossz stílus!”,[2] ettől úgy megrémültem, hogy izzadtságban úszva ébredtem fel, és már azt sem tudtam eldönteni, álmomban vagyok ébren vagy a valóságban, mindenesetre sürgősen kézbe vettem a dolgokat, elkezdtem leszedni sorra a képemre tapadt matricákat, logókat, idézeteket, ami alól már ki se látszottam, és ahogyan oldódtak lefele a rétegek, elfogott a balsejtelem, hogy vajon mit találok alattuk, melyik arc az igazi, ha van egyáltalán igazi arca az embernek, amit nem lehet eltakarni a hozzárendelt járulékos elemekkel, a látszatok tűzijátékával, és akkor már tudtam, hogy beigazolódik az, amitől tartottam, hogy miután eltávolítottam mindent, ott áll majd a keret üresen.
Ásít révetegen a semmibe.
Jegyzetek:
[1] A kihalt tengeritehén egy estea Müllerné őnagyságát kereste.
Fölírta néki egy papírra halkane mondatot: „Én már régen kihaltam.”
Ezt körbe adták szépen a terembe,s a tengeritehén elment merengve.
(Christian Morgenstern: Séance, ford. Kosztolányi Dezső)
[2] „Mikor azt ordítozzák a fülembe: »Csak ezt csináld, amazt soha«, »Csak így gondolkodj, másképp isten őrizz« – feldagad tőle a fülem, és ha nincs is igazán kedvem a bűnhöz, kísértésbe esem, hogy bűnözzek egy kicsit, ha tettben nem, legalább gondolatban és szóban, némi káromlás erejéig. Egyébként a szóbeli bűnnel többet kockáztat az ember, mint a tettlegessel, mert a bigottok és képmutatók szemében a szóbeli a legsúlyosabb. Bűnözzek egyszerűen csak az egyensúly kedvéért, a lelki egészség javára, ellenpontozás végett (az ellenpontozás nélküli stílus mindig rossz stílus), unaloműzésképp, vagy hogy szabadnak érezzem magam. Emlékszem, mennyire megörültem egy bizonyos bumper sticker láttán akkoriban, amikor tetőfokára hágott a tiltakozás az atomfegyverek ellen, valamint – ettől függetlenül, de egyidejűleg – a kampány a bálnák védelmében. A bumper sticker az a matrica, amit Amerikában a kocsija ütközőjére ragaszt az autós, hogy kinyilvánítsa ezt vagy amazt, vagy egyáltalán közhírré tegye, amit éppen akar, olykor egészen személyes témákról. Tele volt akkor minden »Le az atomfegyverrel!« és »Mentsd meg a bálnákat!« matricákkal. Az a bumper sticker viszont, amiről beszélek, így szólt: Nuke the whales! (»Atombombát a bálnákra!«) Nem akarok atomkatasztrófában meghalni, és szeretem a bálnákat, de az a bumper sticker üdítően hatott rám.” (Sławomir Mrożek: Hazatérésem naplója, ford. Murányi Beatrix)
