.svg)
A második álomban hatalmas csarnokok,
csatornajáratok, adatok halmaza és múló
fájdalom. Nyomorgó lények, akiket
elfelejtettem egy napon, de most
összegyűltek, hogy a helyszínt
velük együtt:
ne felejthessem el.
Ez egy visszatérő álom,
de sohasem találkoztam benne
a visszatérés örömeivel.
Nincs menekvés ebben az álomban.
Nincs álom ebben az álomban.
Csak ébrenlét van, folyamatosság,
folyamatos reménytelenség,
lejegyzett kínok, ismeretlen betűk.
A tűket
valaki pontosan a halánték
bőre alá szúrja, hogy ettől is
javuljon a látás. Valaki a szem mögé
tekint, hogy a szem ettől is érzékenyebb
legyen, valami a bőr alá
mászik, hogy minden
egyértelművé válhasson
az értelmetlen
felszínen.
A második álom legtetején,
öregek mondják: még lángol a nap.
Felnézhetünk az öregek szintjére,
de nincs esély, hogy
megpillantsanak.
Minden itt élőt kimerít
a képzelet teljes hiánya.
A szavak eltűnése, a képek eltűnése,
a helyzetek és a formálható tények eltűnése,
az eltűnés eltűnésének lehetetlensége.
Itt van mindenki a hatalmas
csarnok oszlopainak legalján.
Végtelen sorban, végtelenül –
és éppen ezért egyetlen pontba
sűrűsödve.
A tű fokán
nem jut át senki,
nem is keresi senki.
Senki sem lát angyalokat,
senki sem lát tevéket.
Nem tevékeny senki.
Mindenki mozdulatlan.
Emelkedik a csatornalé.
