A legidősebb testvér

Kovács András Ferenc emlékére

‍

„úgy simogasd meg, mintha nem te volnál

úgy simogasd meg, mintha tán nem élnél,

úgy ahogy élsz, világot szaggatón,

akár a légszomj,

mely töri, zúzza, ledönti

az Éden kristálytornyait tüdődben”                                                

                            Torzó – 1992

‍

Kovács András Ferenc! Csokonai és Rilke után az első költő, kinek három neve is volt! Mondja magában egy középiskolás, a múlt század kilencvenes éveinek legelején, 1993-ban. Akkor ismertem meg a nevét, a Szép versek antológia ’93-as kiadásából. Talán a Pro Domo szerepelt ott, két másik versével egyetemben. Már (még?) nincs meg a balassis dús hajzat, a bajusz mindenesetre adott, és hozzá egy balassis tekintet – az akkori középiskolás ezt látta, és azt, hogy a verseiben valami egészen más történik, mint a többieknél, pedig micsoda névsor volt ott! Néhány héttel később nézem a Látó impresszumát és rádöbbenek, hiszen itt van közel, Erdélyben, tehát megszólítható távolságban. Kutatom verseit folyóiratokban, közben pörögnek az évek, és ’95-ben, a kolozsvári Röser antikváriumban végre megveszem az első köteteket, amelyek azóta is birtokomban vannak: Lelkem kockán pörgetem, És Christophorus énekelt. Nem hittem volna, hogy a zeneiségnek ilyen összetett, képlékenyen szikár változatával csak úgy szembefuthatok. Mégis így történt. Hallgatom egy este a Kossuth rádió irodalmi műsorát az aradi tömbházlakás konyhájában, szinte szó szerinti idézet következik: „beszélgetés a nagyon fiatal erdélyi költővel, Kovács András Ferenccel” – mélységes felháborodás vesz erőt rajtam. Akkor, a kilencvenes évek közepén, magamat tartottam, néhány publikációval a hátam mögött, „nagyon fiatal erdélyi költőnek”, miközben ő számomra régóta (néhány hónapja, a megszerzett kötetek elolvasása óta…!) már jóval, sokkal több volt, mint „nagyon fiatal”. Mélységesen sértett, hogy az én erdélyi költőmet miként is meri valaki „nagyon fiatalnak” nevezni; harminchat volt akkor! Milyen jelentős kötetekkel a háta mögött már! Sértettségem azóta is tart. A tizenéveskori emlék nem oldódott fel valami elfogadó békülékenységgé, hiába, hogy az akkori rádiós szerkesztőnek meg is bocsátottam magamban, valahogy, nehezen. Mindig úgy éreztem (tán nincs igazam: érzés!), hogy nem szeretik, nem tisztelik, nem ünneplik, nem ismerik el eléggé. (És a monográfiák hol vannak, kérem alássan?!!) Pedig szerették, tisztelték, ünnepelték, elismerték sokan. Mindez, természetesen, rólam szól, nem arról, hogy András (nagy ritkán, ha olyan volt az én hangulatom, Andrásnak is tudtam szólítani) ilyesmit elvárt volna. Én, nem is ifjabb pályatársként, elsősorban olvasóként vártam volna el, hogy kézről kézre, városról városra adják, fogják ki a homokfutója elől a lovakat, és úgy húzzák át a lelkesült olvasók utcáról utcára, városról városra, mintha csak a 19. század egyik ünnepelt színésze lenne. Ezt vártam volna el. Ilyes gondolataimat nem osztottam meg mind ez idáig senkivel, vele sem, tartózkodó tiszteletem akadályozta. Nem mintha ő bármiféle tartózkodó tiszteleteket elvárt volna. Mert a másik, az ifjabb vagy az idősebb pályatárs tisztelete, legalább kollegiális megbecsülése, szeretete, mindez csupán kiindulópont volt a számára, alapjárat, ha mondhatom így. Az első találkozásunkra nem emlékszem, nagy valószínűséggel a Fiatal Írók Árkosi Találkozóján történhetett, a másodikra egészen tisztán emlékszem ma is. Stoppal érkezem a JAK tatai írótáborába, ledobom a csomagomat és elindulok a tópartra, ahol ott ül KAF egy szakállas úriember társaságában (Parti Nagy Lajos, mint kiderült). Hozok egy sört magamnak, KAF szépen bemutat, én pedig rögtön kérdem, ki írta le ezt a két sort (mert nem tudtam): „ez a mosoly az arcodon / debilitás vagy harcmodor?” Parti Nagy Lajos szólalt meg először: „Ezt én írtam.” Erre KAF szinte táncra perdült örömében, karjait emelgetve az asztal fölött, többször is kiáltotta: „Az íróóóó és az olvasóóóó! Az íróóóó és az olvasóóó!” A találkozásnak örült így, mert a találkozás fontos volt neki, és a vígan hosszúra nyúló telefonbeszélgetések… Írtam a fenti sorokat, és közben végig az történt, hogy a hirtelen ránk támadt hiánya okán, annak okán, hogy az erdélyi irodalmi családon belül (nem apafigurának vagy nagyöregnek) a legidősebb testvérnek tekintettem őt – tehát a legidősebb testvér hirtelen ránk szakadt hiánya miatt csak káromkodtam volna sokáig, leírva is egyik káromkodást a másik után, amikor eszembe jutott, eszembe jutottak ismét: az Éden kristálytornyai tüdőnkben…

‍

*

‍

Weöres Sándor írja: a vers formailag auditív; Kányádi Sándor ismétli immáron örök recitatívban, emlékezések és hangfelvételek szalagtáraiban: a vers az, amit mondani kell. Tudomásom szerint Kovács András Ferenc nem jelentett ki ilyen erős mondatot a vers kapcsán, pedig megtehette volna versben, esszében, felolvasásokon, interjúk kérdéseire válaszolva. Nem tette meg. Nem volna szép, ha égre kelne az égi folyó csillaga. Mégis, minduntalan azt mondja (számomra), hogy a vers formailag auditív, a vers az, amit mondani kell (tudta is mondani!), a vers az, amit énekelni kell, a vers az, amit be kell lélegezni, reggel és délben és este, ahogy csak egy fiatal unikornis tudja, ahogy csak a hangzatkák fölött vívódó, önmagáévá soha nem levő Farkas Amadé tudta. Már az első kötet, a Tengerész Henrik intelmei kapcsán is „ózon-tisztaságról” ír Cs. Gyimesi Éva, a légiesség magasabb fokáról. Egy beszélgetés okán kiderül – azt vallja, hogy a vers elsősorban írásos műfaj, mire Parti Nagy Lajos megjegyzi, hogy „az ő Jack Cole-dalszövegeit az Isten is arra teremtette, hogy mondják, énekeljék, előadják őket”, mert, írja Mózes Attila a Tűzföld hava kapcsán: „a legszigorúbb forma is az élőbeszéd kötetlen természetességével hat” verseiben.Mondhatnánk, hogy a poeta doctus és a nyelvzseni szerencsés találkozása ez, a széllel bélelt Garabonciás köpönyege alatt. Biztos, magabiztos válaszunk könnyedén mégsem akad, mi vagyunk azok, akikről ő ír, „Mi, ügyetlen földi halandók / Szent levegőbe vágyakozók”, kik mindegyre csak távolodunk hölderlini Aether atyánktól, mert nem morajlik bennünk „a holdfényes szél halk hullámverése”. Elhiteti velünk, olvasóival, hogy a vers mi magunk vagyunk, a szóharakirit, á la japonaise, mégiscsak ő végzi el önmagán, saját szavain, saját versén, hiszen ő a szerző, aki az élet édességeit és kesernyés gyümölcsét egyaránt begyűjti nekünk. Közben, ha nagyon figyelünk, és ezért egyáltalán nem vesszük észre, nem vehetjük észre, tanácsokat is osztogat titokban: „húsz karcsapás, egyenletes légzés / egyenletes kikészülés” –  ez vár miránk, mint kiderül Költözködés című kötetéből, mert ahogy a légzést, éppen úgy a költözködést sem lehet megúszni. Hordjon bár Cristophorusként bennünket a költő, bennünket, váltott, kicserélt megváltottakat… Miközben az olvasó arcára „égi mész” hull, miközben az Ein musikalischer Spassban arról szerzünk tudomást, hogy „Földöntúli turné / Ringat – nem remény”, miközben a vak űrrel, a mindent uraló Semmivel vagyunk kénytelenek szembesülni, a vers, a versei mégiscsak fenn tartanak bennünket. A légszomj szintje feletti sáv, maga a vers ad jó reményt nekünk, hiszen a dőlés, a pusztulás előtt ott voltak az Éden nyomai bennünk: az Éden kristálytornyai tüdőnkben…

‍

*

‍

Több mint negyedszázada találkoztunk először.

Nem ismertem az örömeit, a fájdalmait.

Csak a verseit, gesztusait, a hanglejtését.

‍

András, nyugodj békében. Béke velünk!

‍