.svg)
Eugen Gâscă: Menekülés Egyiptomba, 1934.
Milyen jó várakozni bármire is ebben a szép, ízig-vérig európai éjszakában, az ötletek és befejezetlenségek sötétjében, amikor még gondolatok holt tengerei is hullámzani kezdenek; mert akadnak jelek, amelyek száraz lábbal jutnak át a vízen, vannak jelek, amelyek kibírnak vihart, forradalmat, mély diktatúrát és magasságokon is túllépő lendületet egyaránt.
Vannak jelek és mi e jelek között élünk, ha nem is mindig e jelekben, e jelek szerint. Lerójuk tiszteletünket, miközben a jeleket rójuk, írjuk tovább – hiszen a jelek is írnak bennünket.
Mert leírnak, éppen ezért fáradságos a jeleken belül maradni – a szó leíró jellegét beíró, befele tartó jellegre cserélni nem csupán nehéz, de kockázatos vállalkozás is.
Tudjuk: a kövek mélyén szobrok rejlenek, hogy a természet könyvéből is kiolvasható az isteni sugallat, tudjuk, hogy képek, képmások vesznek bennünket körül, és emiatt minden mozgásban, lendületben vagy akár rohanásban van.
A jelek mélyén azonban nincsen változás, az üzenet ugyanaz: felkel a nap a királynak és lenyugszik a koldusnak, felkel a nap a koldusnak és lenyugszik a királynak, felkel a képnek és lenyugszik a szónak, felkel a szónak és lenyugszik a képnek. A jeleken belül nincs változás, mert folyamatos megérkezésben várnak arra, hogy felismerjük, merjük felismerni őket ebben a néha még a várakozás csendjét is elfelejtő, ízig-vérig európai éjszakában, ahol akadnak jelek, amelyek száraz lábbal jutnak át a felejtés vizén is.
Elázhatnak kódexek lapjai, szavak jelenhetnek meg a parti homokban, betűvetők pusztulhatnak, tündökölhetnek különböző korokban. Bármiként is alakul az éppen pillanatnyi a jeleken belül, de még a jelek fényein is túl – szerencsénkre van valaki, aki pontos neve ellenére is csak nehezen meghatározható, akit a jelek közé lépve mégis bármikor megpillanthatunk, aki bennünk van kimondatlanul, leíratlanul is.
