.svg)
Mielőtt véget ért volna az Aranykor, az Ember három, fekete gyémántokkal díszített márványfejjel játszott a Nagy Folyó partján. A gyémántokat a Szobrász a márványfejek szeme közé helyezte, hogy ily módon a test nélkül maradt golyóbisok mégiscsak részesülhessenek a külvilág érzéki pompájából.
A gyémántok feketén fénylettek a tűző napsütésben. A mesebeli Fekete Péter vásárolta meg őket egy fehér embertől, aki egy rézbőrűvel együtt talált rá egy szaracén boltjában, majd továbbadta egy böszörmény kereskedőnek, aki vigalmas sorsa egyik siralomba forduló pillanatában elvesztette a Senki szigetén, ahol a Szobrász mindhármat beépítette. Az átdolgozott művet a folyóparton hagyta. Valaki ott találta meg.
Az Embert Valakinek hívták, hivatalos okmányai szerint Valaki Embernek. Mert az Aranykor végén megjelentek a hivatalok. Folyosóik félhomályos labirintusában megjelent a Név, hogy aztán valóságos Név-járványt idézzen elő.
Eltelt néhány évtized és senki sem tudta elképzelni, hogy név nélkül létezhet bárki, bármi. Annyira bevadult a tömeg, hogy hirtelen támadt lendülettel elkezdtek nevet adni az isteneknek is – a sámánok, papok és más réveteg lények őszinte rémületére, kik a maguk során bölcsen belenyugodtak. A sámánoknak, papoknak és más réveteg lényeknek ez már akkortájt is szokása volt.
Itt vagy Ember? Van itt Valaki? Kérdezgették az istenek, a maguk könnyed és távolságtartó módján. De a kérdésükre csak Ember Valaki bólogatott és vállát vonogatta a tűző napsütésben. Ő volt az, aki egyszerre érezte Embernek és Valakinek is magát.
Még a régi nyelven beszélt. Ha társai, az egyfajúak szólították, csak hümmögött. Ha istenek beszéltek hozzá: vállát vonogatta. Nem volt hajlandó szavakat használni, neveket még annyira sem.
Egészen addig, amíg a Hivatal emberei nyakon nem ragadták gyorshajtás miatt. Mert az ő kertjében gyorsabban nőttek a növények, mint a szomszédainál.
Várta az ítéletet a homályos, vakolatlan, éppen ezért barátságosnak érzett folyosón. Egy dalt énekelt fennhangon.
A fennhangon éneklés néhány évtizeddel korábban még teljesen megszokott volt, az őrök most döbbenten figyelték.
A hosszú, sokszálú dallam mellé egy mondat halkan, olykor váratlan lendülettel, mindegyre visszatért: „a csillagok közötti térben már felhők sincsenek”.
A folyosókon és azokon túl az Aranykor véget érni készült.
