A csak múlttal rendelkező ember

Kenyeres Bálint első nagyjátékfilmjét, a Tegnapot, amely nemzetközi koprodukcióban készült – ezt a szereposztás, valamint a forgatási helyszínek is tükrözik –, az Utas és holdvilág talán egy idegesítő adaptációjának is tekinthetnénk. A főszereplő, Victor Ganz egy jól menő építész és vállalkozó, akit épp átvágtak egy észak-afrikai befektetésében: leállították egy építkezését, mert állítólag találtak valamit. Victor odalátogat, az illetékes miniszterrel is találkozik, de végül egyáltalán nem ez az ügylet foglalkoztatja, bár semmi különös nem történik. De akkor mihez is kezd?
Minden „rendes” filmkritika egy rövid cselekmény-bemutatással kezdhetne: a Tegnap esetében ez elég röviden megoldható, hiszen a főszereplő egy múltbeli lányt keres, keresztbe-kasul vágva át sivatagokon és zsarolásokon, szerető családjáról és üzleteiről is teljesen megfeledkezve. Szerb Antal Utas és holdvilág című regényének főszereplője, Mihály is a polgári lét garanciáját jelentő menyasszonyát hagyta egyedül nászútjuk közepén, hogy megtalálja igazi szerelmét, a Nőt, Évát. Ő találkozik is a végén vele, de vágya természetszerűleg beteljesületlen marad, ezért megalkuvóan kényszerül folytatni életét. Mihály egy szerethető, kellemes, kissé puhány figura. A Tegnap főszereplője viszont sokkal gyengébb nyomvonalon, sokkal eredménytelenebbül keresi saját Éváját, viszont annál dühösebben és eltökéltebben, megalkuvásra képtelenül.

Talán a film egész ideje alatt ez a legjellemzőbb kérdés: mit és miért és hol is? A hol már az elején nehezen behatárolható: azt érzékelteti az alkotás, hogy valahol Észak-Afrikában jár Victor, de az szándékosan nincs tisztázva, hogy melyik országban. Ellenben az ábrázolásmódban előzetes ismereteinkre és sztereotípiáinkra hagyatkozik: korrupció, zsarolás, színes lebujok, fülledt 70-es évekbeli arab zene, szótlan férfiak – az arab társadalom általunk elképzelt rétegeit látjuk felületesen. Köztük bóklászik Victor Ganz, a nemzetközi karriert befutott román Vlad Ivanov alakításában, és egysíkúan aggresszív, makacs, öntelt (a sor folytatható) módon keresi múltjának egy szeletét és annak folytatását. Általa hurcolt művészieskedő hatású polaroidfotókon keresztül elevenedik fel egy húsz évvel korábbi szerelmi kapcsolata Soniával, a gyönyörű és tehetséges énekesnővel, aki egyik pillanatról a másikra eltűnt vagy megszökött (ez nem derül ki). A fotókon nem látszik semmi a lányból, csak homályos részletek: egy hát, hajkorona, egy szerelmi fészek részletei – Victor pedig ezek mentén indul el. Az elején nem teljesen érthető a motivációja, főképp hogy egy szerető család árnyéka tűnik ki a telefonbeszélgetéseiből. De ez nem tartja vissza, elindul „lefelé a lejtőn”: titkok derülnek ki a múltjából, miközben ő a sivatagon, rozoga buszokon és taxisofőrökkel vagy akár gyalog, 2-3 napig étlen-szomjan vándorol, hogy megtalálhassa a lányt. Terroristagyanús fegyvertranzakcióknak a szemtanúja, megverik, kirabolják, mindezeken a mozzanatokon keresztül pedig tovább árnyalódik a múltja. Közben egy helyi üzletember régi ingatlanát, egy, a semmi közepén álló motelt akarja megvásárolni tőle, valószínűleg autópályabiznisz miatt, de ő nem akarja még eladni, és inkább elmegy erre a helyre, amely tulajdonképpen az a bizonyos szerelmi fészek volt. További régi helyek, tárgyak, emberek úgy tűnnek fel az útjában, mintha szellemek jönnének elő. Beszélget velük, múltat idéznek együtt, és ők majdnem elárulják neki, hol van múltjának olyan régen áhított szelleme, de végül mégsem teszik, vagy talán inkább a főszereplő nem érti meg, mit is akarnak sugallni. Végül gyilkossági zsarolásba keveredik: egy ál-Soniának a halálát kennék rá. A helyi maffia ki is űzné, de ő nem hagyja magát, és még a felesége kedves és aggódó gondoskodása sem teszi boldoggá, folytatja útját, mindenkit maga mögött hagyva.
Mivel a filmben főképp franciául, angolul és egy ismeretlen arab dialektusban beszélnek, ezért állandó felirattal lehet csak követni. Viszont a nem európai nyelven megszólaló szereplők mondanivalóját szándékosan nem kapjuk meg lefordítva. Így válik a film kulcsmomentumának szánt jelenet (amikor már azt hisszük, hogy a főszereplő megtalálta Soniát vagy csak sikerült megértenie valamit a múltjából) egy igazán álomszerű párbeszéddé: arabul beszélnek hozzá, és ő bár folyamatosan úgy érzi, hogy megérti, fordítás nélkül is világos, hogy nem is akarja megérteni, mi történhetett a lánnyal. Hasonló a helyzet más részletek kapcsán is: sok mindenre kapunk utalást, de a nagy kép nem áll össze, mintha álmunkban félrehallanánk a fontos részleteket. Azáltal is erősödik ez a szürreális jelleg, hogy a nézőben nem alakul ki a mentális térkép érzete, hiszen a szereplő kompon érkezik, mintha Marokkóban lenne, de közben többen beszélnek franciául: mintha mégis Tunéziában kóborolna. A készítők nem adtak semmilyen fogodzót, ezáltal a film világa eléggé esetlegesnek hat. Azáltal pedig, hogy a mentális térképünk nem rajzolódik ki, az iránytűnk is elveszik, és ez még inkább ráerősít a Victor sivatagbeli bolyongásának valószerűtlen jellegére. Nem mellesleg az is idetartozik, hogy a főszereplőt gyakran látjuk aludni, mintha sokszor arra utalna a cselekmény, hogy mindez csak az ő fejében történik meg.
A film egyik különlegessége, hogy világhíresnek még nem nevezhető, de nemzetközileg is egyre foglalkoztatobb színészek tűnnek fel benne, mint például Toulou Kiki, aki a Timbuktuban, vagy Féodor Atkine, aki a Roninban és Woody Allen Szerelem és haláljában szerepelt. A mellékszereplők számára nincs tér, hogy kibontakozhassanak játékukkal, a kamera plánjai sem segítenek ebben, a főszereplő viszont uralja a film terét és idejét is: makacssága szinte fizikálisan érezhető, hiszen „el kell töltenünk” vele olyan időszekvenciákat is, amikor tulajdonképpen semmi nem történik, csak vele utazunk ebben a képtelen és szinte fizikailag fojtogató lelki sivatagban.
A rendező, aki rövidfilmjeivel a világhír közelébe jutott, egészestés játékfilmjében mintha tobzódna az időben: mintha szándékosan próbára tenné a néző figyelmét és érdeklődését a szinte két órás játékidő alatt. A tájak, a széles plánok sem segítenek, elvesznek a dramaturgiai sivárságban. Az alkotás először detektívfilmnek indul, majd egy útkeresés/bolyongástörténet következik, végül pedig mindennemű katarzis hiányában állhatunk fel a székből. A Marokkóban és főképp az ottani sivatagban forgatott film tulajdonképpen az érhetetlenségek sorozata: lehet mérgelődni, csendben megpróbálni megérteni, de a folyamatos tehetetlenség és düh, amely a főszereplő alakításából árad, lassan átragad a nézőkre. Feladjuk a megértés iránti vágyat, átengedjük magunkat a már-már valóságosan álomszerű jeleneteknek és párbeszédeknek, hogy a nem túl meggyőző lezárás se nyugtasson meg.


Tegnap, magyar–német film, 118 perc, 2018. Rendező: Kenyeres Bálint. Operatőr: Fillenz Ádám. Vágó: Arányi Vanda. Szereplők: Vlad Ivanov, Féodor Atkine, Jo Prestia, Djemel Barek, Johanna ter Steege, Tolou Kiki, Gamil Ratib.