Zsoltár-körök az Űrben

Zsoltár akkor van, amikor az ember még nincsen, zsoltár akkor van, amikor az ember érzi, hogy az Űrben van. Amikor az Űrben van, akkor jön rá, hogy az Úrban van. Érzi, hogy távol van az Úrtól, amikor érzi, hogy lélegzik, és mégis: távol van az Úrtól. Ezért a zsoltár a lélegzésben van és a lélegzés mélyén.
A zsoltár a légzésben van és a lélekben, a légzés és a lélek ritmusában, a zártságban és a teljes szabadságban, a befejezettségben és a még ki sem mondásban, a megszületett születettlenségben, a kimondható kimondhatatlanságban. Az ellentétekben, amelyek éppen a kimondás által simulnak el a kimondás és a kimondhatóság másik oldalán, vagyis a hallásban.
Mert a zsoltár a hallás által van, a kimondás és a meghallás, a megszületés és meghalás táncában. Amikor az elérhető és az elérhetetlen, a kint és a bent, a fent és a lent, a semmi és a létezés sort sor alá tapogatva hozza létre önmagát. A zsoltár éppen ezért a tér és idő olyan együttese, amely saját helyét folyamatosan elhallgatni kész. Éppen ezért társalog mindegyre önmagával. Jelezni akarja, hogy a mindegyre befelé tartó lépések kifele, önmagunkon túlra vezetnek, az Úrhoz és az Űrhöz, a lélekhajóhoz és az űrhajóhoz egyaránt.
Vörös István néhány napja (egészen pontosan: 2015-ben) megjelent zsoltáros könyve ilyen tánc: lépések nélküli, száraz, szikár. Olyan lélegzés, amely mindegyre felfüggeszti saját ritmusát, mert mindegyre a lélegzés pereméig akar eljutni, ahonnan visszafordulni mindegyre kénytelen. A zsoltár szerzője, még ha százötven zsoltáron is keresztül, szükségszerűen Ádám, Dávid és Vörös István is egyben, aki önnön góliáti mivoltával, önnön űrben-létével és nagyságával, éppen adott térbeli és időbeli mértékeivel minduntalan szembenéz és szembenézni kénytelen. „Vörös István” jel és jelképző e kötetben. Úgy hozza létre a Zsoltárost, hogy önnön zsoltártalanságával folyamatosan szembenéz, ezért lesz kötetében a Zsoltár önálló, tettre, tehát beszédre, megszólalásra és hallásra egyaránt kész személy, aki belép az éppen íródó Zsoltárok téridejébe.
A Zsoltár ott van, ahol az Űr van, a Zsoltár ott van, ahol az Úr van. „Vörös István”, amikor zsoltárt ír, éppen ezért lehet egyszerre Ausztráliában és a Balaton partján, a dinoszauruszok és az űrhajók időszakában egyaránt. Ezért lehet jelen a zsoltárok egyes szakaszaiban, és a zsoltárok összes részletében. A szakaszolható, időszakokra bomló létezés okozta hiányon való átlépés az, ami „Vörös István” esetében a zsoltárban van. „Vörös István” éppen ezért van a Zsoltárban.
A zsoltárműfaj önmagával és az Úrral szembeni őszintesége és kegyetlensége az, ami által a szerző visszaszerzi a szólás, az ének, a tánc hagyományát, ami által, azzal viaskodva, szembefordulva, a Hagyományhoz sikeresen visszatérhet. Így: feltételes módban, mert a feltételeket sohasem a Zsoltáros szabja meg, hanem a Zsoltáros által megszólított, aki, a Zsoltáros jól tudja ezt, a Zsoltárosban is jelen van. Ezért szól e könyv az Úrhoz és az Űrhöz egyaránt, ezért tesz önmagától egyre távolódó – űrbéli imamalomként, mindegyre távolodó, és szélesebb sávban mozgó köröket, hogy az Úrhoz és önmagához juthasson el.
*
A Seolból, a hangtalanság, a némaság teréből lép elénk, hogy a lélek, mint a testet hordozó gép segítségével sikeresen felmutassa önmagát, az Úrnak, az Űrnek és – természetesen – olvasóinak is. Éppen százötven zsoltár kell tehát ahhoz, ez alkalommal, hogy a bennünk lakozó Úr és a bennünk lakozó Űr kapcsolatba léphessen a korábbi köteteiből már jól ismert Vörös István Géppel. A Vörös István Gép e kötetben nem csupán a Hagyományra és a Zsoltárosság nehézségeire, de Isten megismerésének, Isten közellétének a jelentőségére is ráirányítja a figyelmünket – hiszen minden zsoltár egyetlen lehetséges irányba, a kinyilatkoztatás, a kijelentés, a kitárulkozás és mindenezen, akár szóbeli cselekedetek meghallása felé irányítja tekintetünket.
Felhívja a figyelmünket arra, hogy a hallás látható és a láthatóság is hallható a zsoltárok ünnepi, akár nászi asztalának téridejében. És ezen asztal körül ott ülünk mi mind: Isten, Isten Fia, a Lélek, Dávid Király, a Hölgy, a nagyapa, aki visszajött a Don-kanyarból, a nagyapa, aki nem jött vissza Dachauból, Mandelstam, Pilinszky János és Soros György, Ady Endre és a Dinoszauruszok, mi mindannyian, akik valaha is közel kerülhettünk az Úrhoz és az Űrhöz, a történelemben és a történelem felett, vagy azon kívül. Mi mind ott ülünk a Zsoltáros asztalánál, de az asztalnál egy szék minden esetben üresen marad.
Mert a Gépet működésbe hozó Szerző, ez esetben (is) „Vörös István”, ugyanazt a helyet tartja fenn az Űrnek és a Mindegyre Eljövendő Olvasónak. Mert olvasni és hallani is veszélyes. A Veszélyes Székre ül tehát, aki Vörös István zsoltáros könyvét kézbe veszi, középre, miközben „a dolgok közepét nem találjuk meg, ha Te nem mutatsz rá” (IX. zsoltár).
A Zsoltáros, aki a tér és idő különböző pontjaira szállít bennünket, mégis a mi XXI. századi világunkból szól. Ezért mondhatja: „Az élet árnyékának völgyében járok, sötét irodafolyosón” (XXIII. zsoltár), vagy: „Az Úr az én villanypásztorom, a legváratlanabb pillanatokban állít meg” (XXIV. zsoltár). Ráadásul a magyar nyelvből, magyar nyelven és a magyar hagyományból szól: „Sionnak fiai örüljenek az ő királyukban. Kóstolgassák a bort a Tokaj-hegy alatt” (CXLIX. zsoltár).
Nem csupán Dávid zsoltárait para­frazálja e könyvben, de mindegyre utal a magyar költészeti hagyomány Istenhez forduló gesztusaira is, például Babitsra: „Ha kiszakad az ajkunk akkor is, ha összeég a telefondrót akkor is, mondja és zúgja, hirdesse és vakogja mindenki, hogy: Elég már!” (XL. zsoltár) Teszi mindezt úgy, hogy a vakogja behozatalával József Attilára (és a Nagyon fájra) is utal. Sőt, e kettős parafrázis által, szimbolikusan, Zsoltároshoz méltón – össze is békíti a két megidézett szerzőt.
A kettősség és annak felmutatása e könyv egyik meghatározó mozgatórugója, miként ezt a századik zsoltár is jelzi: „A jelen a jövő valóra váltása. És a múlt a valóság. Amit látunk, csak majdnem van. Épp teremti az Úr, a jelen. Az Úr a jelen-való-lét, de az csak egy folyamat, és egyszer, ha minden jövő elfogyott, lesz teljes a valóság, a volt.”
Vörös István egyszerre mutatja meg a különböző idősíkokat és a bennük a tér által is meghatározottakat, tehát a mindig egyes embert, a felszínre és a mélyben lakozóra egyaránt figyelve. Jelzi ezt a kettősséget a kötet címe is, mely a védő, külső, felszíni borítón még Százötven zsoltár, a borítón belül Zsoltárok, az olvasás terén belül, ha akarjuk (teszem hozzá) már csak egyetlen zsoltár, amikor így szól, ugyancsak a századikban: „Vígan énekelj az Úrnak, te befejezetlen föld!”
Nem is csak az itt és mostban készülünk a befejezésre.


Vörös István: Zsoltárok. Jelen­kor Kiadó, Pécs, 2015.