Zöld veltelini

– Mint a petrezselyem. Olyan zöld a szeme. A harmadik feleségemnek volt ilyen. Kétszer vált el tőlem, először akkor adta be a válókeresetet, amikor rájött, hogy nem tud a saját képére formálni. De annyira szerettük egymást, hogy nem tudtunk létezni a másik nélkül, így hát egy délelőtt elmentem a henteshez, vásároltam egy sonkát, egy gyönyörű disznócombot, átsétáltam vele a virágüzletbe, megkértem a hölgyet, hogy csomagolja be selyempapírba, alul kössön rá piros szalagot. Azzal a tízkilós csokorral elindultam az utcán, majd’ leszakadt a karom, de a nők áhítattal néztek a szemembe. Besétáltam az elvált feleségem hivatalába, és mit sem törődve a kollégák megrökönyödésével, letérdeltem az íróasztala elé, másodszor is megkértem a kezét, és ő nem tudott ellenállni a sonkának. A hivatal úszott a boldogságban, az összes kolléga kitódult az épületből, letelepedtünk a Duna-part lépcsősorára, sütkéreztünk a tavaszi napon, bicskával farigcsáltuk a hatalmas combot, aztán a feleségem másodszor is beadta a válópert, és hogy nehogy harmadszor is megkérjem a kezét, kitelepült egy szemészprofesszorral Jamaicába…

– Megeszünk valamit – mondja az öregnek. – Megiszunk egy kisfröccsöt is.

Szereti Doki bácsi szövegét. Jólesik hallgatnia, de közben máshol járnak a gondolatai.

– Én nem eszem… Ha meg nem bántom… Csak otthon. Tudja, a gyomrom miatt. A szóda meg nem tesz jót a savamnak. Talán egy pohárka zöld veltelinit. Ha nem bánja. Egy decicskét. De maga csak egyen. A zöld szeműeknek jó az étvágyuk. A fiatalok és zöld szeműek fürdenek, pancsolnak, lubickolnak az életben. Kiszívják belőle, amit csak lehet. Mint csontból a velőt, ha érteni tetszik. A negyedik feleségemmel én is szerettem a velőt. Minden tavaszon lestük, mikor borul virágba az aranyeső, akkor utaztunk Rómába. De nem ám a múzeumok poshadt levegőjét szívtuk! Az eldugott helyeinket látogattuk sorra. Velencében egyszer belestünk egy kerítésen, és már vonszoltak is minket befelé, mert egy templomkert volt, görög vagy örmény templomé, esküvő zajlott, asztalhoz ültettek, fejedelmien traktáltak, áttáncoltuk az éjszakát a buzuki hangjára. Rómában elzarándokoltunk Szent Callisto katakombájába. Alig néhányan lézengtek a föld alatti labirintusban, aztán megérkezett egy német turistacsoport. Ötszázan voltak, csupa nő. Brünhildák és Kunigundák tülekedtek, özönlöttek a lépcsőkön, mi meg menekülőre fogtuk, elindultunk ár ellen fölfelé, és amikor az utolsó lépcsőfokról a felszínre tettük a lábunkat, megszólalt az angyalok kara. Áradt a föld mélyéből a mennyei dal. Mint akit megbabonáztak, úgy itta a fülünk az édes hangokat, az életre kelt, cseppfolyós gótikát. Letelepedtünk a legfelső lépcsőfokra, átkaroltuk egymást, úgy hallgattuk a katakombából áradó a capellát, a gregoriánt, mert a tulakodó Izoldák és Krimhildák egy hatalmas női kórus volt…

Mindenki Doki bácsinak szólítja. Tiszta, nett kis öreg. Kopott, de tiszta. Jól fésült, elég sűrű fehér hajjal, ápolt bajusszal.

– Egyen csak. A maga korában enni kell az embernek. Az első feleségem hogy szerette a fügét! Szeretett az mindent, ami édes, de főleg kamatyolni szeretett. Baszni, ha néven nevezhetem a dolgot. Ha meg nem sértem, de miért sérteném, szép szó ez, kifejező. Viszont nem szerette a muzsikát. Az apja katonatiszt volt, az édesanyja meg személyzetis a lámpagyárban, ahol karabélyokat gyártottak, és köztudott, hogy a katonatiszteknek és a személyzetiseknek nincs hallásuk. Ellátogattunk egyszer az apósomékhoz, egy pici házban laktak Budafokon, a budi a kertben volt, én meg a kiadós ebéd után rátelepedtem a trónusra. Nyár volt, mint a bőgő húrján a vonó, bágyadtan zümmögtek a legyek, bámultam a deszkaajtóra rajzszögezett újságkivágásokat, a dús keblű, pucér nőket, aztán észrevettem a fában egy gyönyörű, vörös görcsöt, szépen kotyogott, addig piszkáltam, míg kicsusszant a helyéről. Fiatal voltam és botor, beledugtam a micsodámat a résbe, és nem tudtam visszahúzni, mert a lyuk belseje az évek során fényesre száradt, gyönyörű simára aszott, a pereme viszont éles volt, mint a borotva. Mit tehettem volna, rázendítettem: „Lángolj fel a lelkünkben, szép / Égi szikra, szent öröm…” Végül az apósom hozta a fűrészt, és szépen kifűrészelte a deszkát, a feleségem pedig másnap beadta a válókeresetet.

Doki bácsi mindig az elvált feleségeiről mesél, akiket senki nem látott. Magányosan él egy vén házacskában, melynek elhanyagolt kis kertje van. Fogja a poharát, belebámul a csillogó, sárga borába.

– Zöld veltelini – mondja. – Csoda, igaz? Egyszer két hétig úgy tudtam, hogy megvakultam. Mikor visszanyertem a látásomat, napokig szótlanul bámultam a fotel mintázatát, a parkett erezetét, a kilincs rezes fényét, a kerti bogarakat.

‍