Zabigyerek üvegcipőben

Bakot lőnék, ha a Radu Afrim által írt és rendezett legutóbbi sepsiszentgyörgyi előadásról (szórakoztató színházi mutatványról?), az Egy zabigyerek kék háttér előtt történetet mesél címűről szabályos kritikát, amolyan komolykodó előadáselemzést próbálnék írni.
A háromórás pajkos-pajzán teátrumi révület minden egyes perce meggyőzött arról, hogy ez a produkció ledob magáról minden ehhez hasonlót. De, ha nagyon komolyan venném magam, ilyen mondatokat kéne most írnom, hogy: „az eredeti, Molnár Ferenc-féle szüzsé a szerző-rendező számára csupán pompás ürügy, aminek ürügyszerűségén maga is igen jól szórakozik, miközben tulajdonképpen a teljes produkció hatalmas fricskaként illusztrálja azt, mennyire alkalmatlan a mi világunk a mindennemű, de főleg a Hamupipőke-szerű tündérmesékre”. Azonban most nem fogom magam ennyire komolyan venni. Annál inkább az előadást, amelynek minden percében szórakoztatni akarnak minket az alkotók.
Magam elé képzelem tehát Radu Afrimot, amint kezébe veszi Molnár Ferenc világszerte rongyosra játszott és agyonismert Az üvegcipő című színművének szövegpéldányát, és miközben olvassa, már pörögnek is képzeletében azok a rikító, kirívóan színes képsorok, amelyeket a sepsiszentgyörgyi előadásban látunk. Ezáltal pedig ki is hívja a múlt század elejei népszerű színpadi szerzőt egy posztumusz párbajra. A játékos szerzői fegyverforgatás azonban nem öncélú: Afrim itt arra „használja” Molnár Ferencet, hogy a saját sörétjével puffantsa le őt, miközben a forrástörténet „tetemén” felépít egy új, meseszerűtlen meseszerűséget. Ebben kiváló partnere – a Tamási Áron Színház társulata mellett – az előadás dramaturgja és fordítója, Kali Ágnes.
A szürreális bohózat keretét már az első pillanattól bravúrosan megteremti (mintegy „elintézi”) az előadás azzal, hogy a látottak tulajdonképpen egy prostituált kicsit ütődött, szellemi fejlődésében stagnáló zabigyerekének képzeletében megszülető történet, mese jelenetei. Mintha azzal a felkiáltással rajtolna ez az egész: „na, tessék, ebben a világban próbáljon meg bárki is vegytiszta Molnár Ferencet játszani, ha tud” (színházi fricska ez valamennyi ezután következő Üvegcipő-előadásnak, amely megkísérli ezt a történetet halálos komolysággal értelmezni).

A képzeletbeli település, ahol a mesétlen mese játszódik: Szent Feromon. Ezzel, az állat- és embervilágban egyaránt megtalálható kémiai vegyületre tett utalással pedig Afrim azt is sejteti, hogy mennyire mélyen fog lemenni az emberi létezés lényegéig, természeti alapjáig, egyúttal valamiféle kifogást is kreál arra, hogy itt valamennyi szereplőt az „elsődleges kommunikációja”, vagyis a nemiség, a szexualitás mindenféle megnyilvánulási formája határozza meg, szinte kizárva minden másfajta létezési keretet. Pedig a másfajta, a szellemi létezésre is van itt próbálkozás: a prostituáltaknak például általános műveltségi szeánszot tart az őket vezető madame. Az ilyen tevékenységekről azonban magának Afrimnak sincs túl jó véleménye: kultúrsznob időtöltésként tálalja, ami tulajdonképpen nem ad hozzá a létezéshez. Csupán nevetséges unaloműző játékot látunk tehát, amelytől két kliens fogadása között nem válnak kikupált hetérákká az örömlányok.
Szent Feromon képzeletbeli város, amelynek tanácsa csupa kurvapecérből, rendruhába öltözött léha és züllött figurából áll, akik még a tanácsülést is egy félresikerült csöcsörészés miatt kénytelenek berekeszteni. A közösség másik részét a prostituáltak alkotják, akiknek mintha két matrónájuk lenne: Adél, a „szakmából” kivénült panziótulajdonos és egy majdhogynem meghatározhatatlan nemű, testes asszonyság, Rotics Kasszandra. Ebből az „erkölcsbajnok” közösségből igazából három szereplő lóg ki: a két molnárferenci széplélek – Irma, a cselédlány és Sipos Lajos, a bútortervező alkotta szerelmespár –, valamint az afrimi mesélő zabigyerek. Nem sikerült kiköböznöm, hogy mennyire tudatos szerkesztési elv az, hogy ők egyben az előadás legvisszafogottabbra szabott figurái, akiknek még a feltételezhető érzelmi tisztasága is inkább bárgyúság, amit elnyom a környezet zaja, a nemiség hangos csörömpölése és a túláradó jelmezbeli színpompa.
Irma és Lajos bimbózó, molnárferenci szerelme alámerül a feromon hangsúlyozott jelenvalóságában. A külcsín – a jelmezek és általában a setting – harsánysága elhalványítja azt, ami a forrásként használt színpadi szöveg központi történése. Itt szinte az sem érdekes, hogy a szerelmesek egymásra találása végül miért történik meg, összefonódásuk mechanikus és önmagában is eléggé távol áll a happy endtől. A színészi játék a történet apróbb részletei felé tolja el az előadás hangsúlyait, így például bemutatja a prostituáltak társadalmának belső mechanizmusait és a kéj sajátos afrimi metafizikáját, amely sokkal inkább központi szerepet kap, mint az, hogy végül miért is alakul egymásra találássá a fiatalok szerelme. A szereplők beszélő nevei is arra utalnak, hogy a szövegíró-rendező nagy gondot fektet ennek a társadalomnak a felépítésébe és a közösséget alkotó egyének/egyéniségek bemutatásába.
No, de ne merüljünk el ennyire mélyen a látottak elemzésébe, hiszen ez az előadás leginkább szórakoztatni akar, és teljesíti is ezt a célját a teatralitás legnemesebb értelmében. A zabigyerek elméjében játszódó, történet nélküli történetben, amely a kivénhedt panziótulajdonos Adél és az Első ház programra pályázó, bárgyú IKEA-dizájner Sipos Lajos esküvői partijában kulminál, valóban ott a kék háttér. És e kékségben felüti fejét a tragikum is. Azonban ez amolyan fájóan emberi egyszemélyes tragédia afrimos tálalásban, magyarán: egyáltalán nem ott, ahol keresnénk, várnánk rá. De mivel magam sem szeretem, ha az ilyenszerű írások „lelövik” a történetvégi poént (ami itt egyáltalán nem poén), elveszik a felfedezés örömét és szabadságát, most inkább csigázni szeretném az előadás iránti érdeklődést, amely felhőtlenül összezsugorodó három szórakoztató órát kínál nézőjének.
Teljesen „objektív” nézői lelkesedésem közepette majdhogynem elfelejtettem szólni, figyelmeztetni arra, hogy ez a „mesebeli” világ tulajdonképpen a mi világunk, a maga híg értékrendjével, piperkőcségével és szubsztancianélküliségével. De azzal indítottam ez írást, hogy nem használok ennyire súlyos szavakat.

Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. Egy zabigyerek kék háttér előtt történetet mesél. Molnár Ferenc Az üvegcipő című drámája alapján. Írta és rendezte: Radu Afrim. Szereplők: Gajzágó Zsuzsa, Korodi Janka, Dávid Péter, Erdei Gábor, Mátray László, Kónya-Ütő Bence, Pál Ferenczi Gyöngyi, Beczásy Áron, Szakács László, Kovács Kati, Pálffy Tibor, Benedek Ágnes, P. Magyarosi Imola, Vass Zsuzsanna, Szalma Hajnalka, Nagy Alfréd. Díszlet- és jelmeztervező: Irina Moscu; a díszlettervező asszisztense: Czirják Beatrix; dramaturg, fordító: Kali Ágnes; koreográfus: Dávid Péter; zene: Kónya-Ütő Bence.