Yesabel mesél, mesél és mesél

Ezenközben de Floraga herceg jellemére is némi fény derül

Yesabel kisasszony valóban visszament Vogüssenhez. Egészen a báró közelébe telepedett, Vogüssen érezte testmelegét, forró leheletét, lélegzetitől egyenletesen hullámzó gömbölyű keblei érintették izmos karját, kemény-puha, tömör, formás, dús combjai térdét bizsergették és a hölgy mesélni kezdett: – Tudja, Jean-Claude, én egy elszegényedett nemesi családból származom. Apám csak bajvívó tudását s titkos vágásait hagyhatta örökül reám, fiút akart szegény, mindene volt a tenger, a vitorlások, a tiszti kar. Ahogy kezdtem serdülni, észrevettem, hogy a férfiak bámulnak engem, fürkésznek, vizslatnak, vetkőztetnek pillantásaikkal, egyre rátartibb lettem, persze védekezésből, de akivel a szükség úgy hozta, vagy esetleg tetszett, kedves voltam, sőt kacérkodtam, ám Jean-Claude, semmit a kéznek, képzelheti…, csak egy bizonyos határig. A báró csak csöndesen figyelte a tüneményes hölgyet. Nézte, hogy formázza a szavakat húsos ajkaival, s milyen finoman, dámaian gesztikulál.
– Jean-Claude, tizenhat évesen hozzáadtak az ország leghatalmasabb, legbefolyásosabb földbirtokosához, Camille de Floraga-Diablo herceghez. A herceg nagyon jóképű volt s daliás, szinte egy óriás, még önnél is magasabb. Nékem mindent megadott, mit szemem, szám s lelkem kívánt. Fényűzést, kényelmet, ruhát, ékszert, vagyont s persze rangot, mert megőrült a testemért. Persze én is odáig voltam tőle, csak hát idővel sajnos rá kellett ébrednem, hogy de Floraga herceg képmutató, intrikus, álnok, sőt kegyetlen, és nemcsak harmatos testem minden porcikáján akart hárfázgatni, hegedülni, hanem a lelkemet, az elmémet is valami setét üzelmekkel akarta bódítani, fertőztetni, sőt felettébb uralni. Jean-Claude, a saját lelkét eladta Beliálnak, az ördögök fejedelmének, a jobbágyait, a házanépét, a cselédjeit sanyargatta, bántalmazta. Addig ármánykodott, míg Floragh-Nerveuve tartomány helytartójából, teljhatalmú urából az ország második emberévé nem lett, sőt őfelsége a király szörnyű, hipnotikus befolyása alá került, gyakorlatilag De Floraga bábja lett. Én mindez alatt továbbra is élvezhettem rettentő, roppant kegyeit, tejben-vajban fürösztött egy bizonyos bálig. Tudnia kell, Jean-Claude, hogy a tébolyodásig féltékeny volt, leghűségesebb hűbéresével, Don Armando Cortecan y Verderimmel állandóan figyeltetett, aki egyébként bűnös gerjedelemmel hevült irányomba, csak várta az alkalmas időt, mikor állíthat csapdát, hogy ártatlan testedényembe löttyinthesse buja szenvedélyét. Történt pedig, hogy De Floraga herceg a királyi udvarba, a Királyi Testőrtanoncok Oskolájának évadnyitó báljára volt hivatalos, ám valami halaszthatatlan obskúrus ügy miatt nem tudott eleget tenni a meghívásnak, így én voltam kénytelen képviselni a De Floragákat, s ez nekem örömömre is volt, mert igen szívesen esmérek meg karddal jól bánó ifjakat, főleg leendő testőröket. Képzelje el, Jean-Claude, volt ott egy előkelő idegen, egy idősödő grand, nagyon vonzó férfi, én az apámat láttam benne, elgyengültem az átható tekintetéből elővillanó bölcsességtől, hát véle táncoltam egész éjjel és pezsgőztem. Egy kicsit kacér is voltam, de mindössze tizennyolc éves, ugye megérti báróm, de ami igaz az igaz, a szigorú etikett szerint szégyenfoltot ejtettem a férjem s a de Floragák nagyra becsült főúri nevén. Mondanom sem kell, a spioni, hivatalnoki don Armando Cortecan résen volt, és mindent kilesett. Az alávaló szolga, Jean-Claude, úgy gondolta, hogy most itt az alkalmas idő, hogy megkaphasson, megzsarolt, mondván, ha néki adom magam, nem árul be a férjemnek, mi sem természetesebb, gondolhatja, hogy nemet mondtam, hát ő be is árult, De Floraga házi őrizet alá helyezett és a karomra üttette a paráznák bélyegét. Du Anaconde kisasszony felhúzta bal karján az ingujjat, s valóban, a könyökhajlat felett egy arasszal ott díszelgett valaminő billog. A báró csak annyit tudott mondani, hogy:
– Hűha.
– Látja, báró, így saját rendemből kitaszíttattam, földönfutó lettem, vagyis inkább lennék, ha megpillantanák, de így is borzalom, bal karom sohase lehet fedetlen, szörnyű így élni, báró, hogy az embernek mindig van valami takargatnivalója. Mindenesetre a házifogságból az őröket kijátszva megszöktem, csatlakoztam a király fiához, a daufinhoz és maroknyi csapatához, kik harcolnak az önkény ellen, de Floraga trónbitorló ármánykodásai ellen, hogy visszaállítsák a kiválóság uralmát, az igazi királyságot, így hát, apám kívánsága mégiscsak teljesült, tengerésztiszt lettem, a királyi felszabadító flotta parancsnoka.
– Minek köszönhetem, hogy ennyire a bizalmába avat? – szólalt meg végre a báró.
– Ravaszka, mintha nem tudná, mintha nem mondtam volna ezerszer, maga nagyon fontos ember, báró, láttam magán, miközben elbeszéltem életemet, úgy nézett rám, mint aki ismer régről, mint aki tudja mindazt, amit elmeséltem.
– Kegyed valóban a vesémbe lát, mindezidáig azon morfondáltam, honnan ismerős ez a párjanincs-világszép arcocska, mármint a kegyedé, de rá nem jöhettem.