.svg)
Horváth Levente: Székelykő 2.
ALUDTUNK. A házban, elhagyatva, csak
hárman dermedtünk halálba. A hajnalt
kutyánk a kanapén – elfoglalta rég –
figyelte, súlyos csendben, mozdulatlan.
Ájult fények a szoba mélyén: tévé
és wifi villogó életjelei.
Hajnali háromkor koppanások, majd
újabb neszek, ahogy végigkopogta
valaki az ablakokat. Mindenki
alszik a váróteremben, csak hárman
szaladjuk körbe a csöndet, denevér
szárnya kaparja a mosogatógép
ajtaját. Tudjuk, sírni fogunk, félünk,
kutyánk némán nyüszít Nagycsütörtökön:
valaki áll, megszökött a réten át,
ajtónk előtt. Tompa, felfoghatatlan
terhébe burkolózva néz ránk, várja,
emlékszünk-e még a feltámadásra.
OTT ALUDTAM a kezedben,
szerettél, emlékszem még rá,
éjjel kifeküdtél a Hold
udvarát nézni, mutattad,
hol nyílik a szemem, miért
hallgatok, miért nem sírok.
Hajnalban vadlibák jöttek,
nézted a vonulást, gágog
minden – lendülő kezemet
lefogtad. Átadtál föld, ég
néma tömegvonzásának.
RAGYOGÁS,
RÉG SZERETTEM VOLNA így kezdeni
verset decemberben, szitáló csöndben este.
Az utcai lámpák fénykörében hangtalan
esőbogarak zuhognak egyre, szárnyuk zárt
reménytelenség a padlás tört ablakából.
Papírrepülő landol aszfalt ízű tányér
mellett, porcelán kanál feszül tenyeredbe.
Lassan gyűrsz össze mindent, papírt, tányért, időt.
Ragyog a maradék. Lesz-e másnap délelőtt.
TALÁN A PADLÁSRÓL kinézve a tizenegyes
út, mikor még nincsenek fák, csak az aprónak
tűnő autók a Duna fényszalagja mellett,
talán a felkapaszkodás a létrán, és még
pár pohár a magasban, könnyű szenvedélyek,
vér és arany közhelye az ízben, Hold felé
tartva, nincs tétje még, oly végtelen örömben,
nézünk a fénylő éjszakába, a kert felszáll,
vonuló madarak csőrében iszonyú nagy
sápogás, ahogy darabokban zuhanunk át
a szenvedélyen, nem menekülés ez, csöndes
ámulat, hogy kéklő égen repül a ruhánk.
