Wes Anderson ezerarcú szigetei

Wes Anderson: Holdfény királyság (Moonrise Kingdom, 2012)

Sokarcúbb toposz talán nem is formálódott a művészetekben, mint a sziget. A kontinentális tértől és annak képzeteitől (megszokott, konvencionális, átlagos, rutinos, ismert stb.) leszakadó és távol eső zónák számos jelentés- és képzettartalommal töltődhetnek fel: a rabságtól és a magánytól (Monte Cristo grófja, Robinson Crusoe) az abszolút szabadságig és boldogságig (Az aranyember), de képződhetnek tereikben társadalmi és/vagy tudományos utópiák, illetve disztópiák (Gulliver utazásai, Dr. Moreau szigete). A filmesek közül eddig talán senkinek az életművében nem játszott olyan fontos szerepet a sziget, mint Ingmar Bergmanéban, aki élete nagy hányadát a kis Fårö-szigeten élete le. Ikonikus művében, a Personában, az antiromantikusnak mutatkozó, sziklás és szikár sziget egy mentális térré válik, amelyben a két főszereplő traumáik, boldogtalanságuk, kiszolgáltatottságuk és egymásra utaltságuk mentén olvadnak „eggyé”.
Wes Anderson az egyik legmarkánsabb szerzői világgal rendelkező kortárs filmkészítő: megszállottan szimmetrikus kompozíciók; art nouveau/pasztell színek; részletgazdag, analóg díszletek és jelmezek, széles szögű lencsével kilapított kép – mind-mind összetéveszthetetlen Wes Anderson-féle kézjegyek. A sziget – mint más, különc dimenzió – számos vonatkozásban érthető az életműre és annak tételeire. Egyrészt a texasi születésű Anderson establishmenten (Hollywoodon) némileg kívüli, öntörvényű alkotó; filmjei koprodukciókban készülnek a világ különböző pontjain: Indiában (Darjeeling Limited, 2007), Németországban (Grand Budapest Hotel, 2016), az Olaszországot körbeölelő tengeren (Édes vízi élet, 2004), következő műve pedig Franciaországban (The French Dispatch, 2020). Fölülemelkedik intézményes paradigmákon és filmes kultúrkörökön (szerteágazó előképei, referenciái filmről-filmre változnak: François Truffaut-tól Satyajit Ray-on át Orson Wellesig), önálló intézményt (szigetet?) formál az eddig tíz tételből álló oeuvre. Másrészt az Anderson-kompánia meglehetősen belterjes (mint a Galápagos-szigetek élővilága): ugyanazok a társírók (Noah Baumbach, Roman Coppola, Jason Schwartzman) váltják egymást; állandóan Robert Yeoman kezeli a kamerát; Bill Murray, Owen Wilson, Anjelica Huston, Tilda Swinton, Willem Dafoe és több tucatnyi ismerős arc köszön vissza premierről premierre. Harmadrészt a rendező minden filmje egy sajátságos, valós tértől és időtől („a kontinentálistól”) elemelt, fikció és valóság, mimézis és önreflexió határmezsgyéjén képződő zárt mikrovilágot („szigetet”) épít, melynek középpontjában, egyfajta axis mundiként leírható egyedi térkonstrukció áll. Ezeknak a bemutatása külön, kiemelt szekvenciát kap a művekben. A Tenenbaum, a háziátokban (2001) ott a fiktív New York-ba helyezett, egyedi kinézetű, tornyos családi ház, amely az események „melegágya”. Ugyanilyen tér a Grand Budapest Hotel címadó luxusszállója, az Édes vízi élet Belafonte nevű hajója, az Okostojás (1998) ódon gimije, a Darjeeling Limited vonatja. A filmek kivétel nélkül a teremtett világbéli szűk közösség belső dinamikáját vázolják és bonyolítják, mélystruktúrájukban családi – leginkább apa–fiú viszonyra koncentráló – (melo)drámák, illetve felnőttesen viselkedő gyerekek és gyerekesen viselkedő felnőttek nem is annyira felnövéstörténete, mintsem „megbékéléstörténete”.
A fentiek fényében nem meglepő, hogy Anderson két filmje is szigeten játszódik: a Holdfény királyság (Moonrise Kingdom, 2012) és a Kutyák szigete (Isle of Dogs, 2018). A romantikára jellemező két végletű szigetképzetből előbbi a szigetet mint az idill terét, utóbbi a szigetet mint a börtön terét jeleníti meg alapvetően, viszont erőteljesen árnyalja és variálja ezeket. A Holdfény királyság az amerikai New England környéki, kitalált New Penzance bukolikus szigetén játszódik, amelynek a kisközössége összetartónak és békésnek mutatkozik, a közeg ideális egy harmonikus, nyugodt élethez. Az expozícióban a Bob Balaban alakította amatőr helytörténész/földrajztanár felvázolja a sziget méreteit, főbb nevezetességeit és bájosan banális történelmét, ezzel meg is húzva a diegetikus világ határvonalait. Ami kívülre esik, az fenyegető, idegen, rossz szándékú: osztott képernyőn mutatják, amikor a főszereplő gyerekek és a közösség életét felforgatással veszélyeztető, Tilda Swinton alakította, nevesincs Gyámügyes telefonon bejelentkezik. New Penzance képét és jellegét leginkább a két, családi problémák elől elszökő kiskamasz főszereplő perspektívája adja: a pár négyzetkilométeres földdarab óriásivá duzzad (olyan vélt komolysággal vágnak neki a szökésnek, mintha ezernyi mérföld állna előttük), egy „holdfény királysággá”, avagy egy vágyott fantáziatérré, ahol traumák és inkompetens felnőttek nélkül magukra lehetnek és megválthatják egymást a nagy első szerelemben. Sam – rutinos cserkészként – ismerője a szigetnek: zavar nélkül mozog és tájékozódik benne, viszont nem érzi igazán otthonának az otthonos tájat. De miként egy Anderson-filmben lennie kell, a dolgok rendeződnek, a szigeten rögtön beáll a „paradicsomi állapot”, amikor a fiú új, igazi apára lel (és ez esetben a lány is visszatalál az anyához).
Anderson legutóbbi, tavaly bemutatott, Kutyák szigete című stop-motion technikájú animációjában a sziget börtönné válik, ugyanis a japán Megaszaki város önkényes, macskabarát polgármestere a kutyainfluenza-járvány megakadályozása ürügyén az összes blökit a címadó szigetre deportáltatja. Csavaros szituáció kerekedik: a kóborokká lett házi kedvencek visszavágynak az „emberi rabságba”, ugyanis számukra a humanoidok szolgálása volt az a „szabadság”, amit elvettek tőlük. A Kutyák szigete – Anderson előző filmjeivel ellentétben – vállaltan aktuálpolitikai áthallásokkal teli: a globális kapitalizmus és a posztmodern autokráciák, illiberális rendszerek kritikája, a Szemét-sziget pedig az ezek működéséből következő disztópikus víziók terévé válik. A kontinentális társadalomból kirekesztett kutyák (tetszés szerint helyettesíthető különböző embercsoportokkal) az irracionális gyűlöletpolitika áldozatai, a tornyokban álló szemét pedig a felelőtlen fogyasztói komfortot nyugodtan élvezni akarók tekintete elől elrejtett melléktermék. S miként társadalmakat oszt meg a mai médiapropaganda, úgy a kutyák között is terjednek a fake newsok (pl. a kannibál kutyák esete): „eb ebnek farkasa” lesz. Természetesen a lehangoltságot az andersoni báj és humor feloldja, s végül győzedelmeskedik a mindent elsöprő kutya–ember barátság, mert elvégre ez a film is a másság elfogadásáról és az „összenő, ami összetartozik” elvéről szól.