Wagner, az óriás – Erdélyben

Talán egyetértenek velem abban: ahhoz, hogy Richard Wagner zenedrámái kapcsán Kolozsváron meg tudják különböztetni a komponista-író zsenit a megalomán eszelőstől, a vakmerőséggel kacérkodó, okos bátorság kell. Mert lehet ugyan Kolozsvár az ország úgymond legélhetőbb városa, lehet bár élenjáró az IT-szektorban, lehet neki legrangosabb egyeteme, akkorát akarni – és főleg akarni tudni –, amekkora Wagner akarásához (és akarni tudásához) fogható, ahhoz a megszállottsággal felérő alapvállalás kell. Nem csoda hát, hogy egyik-másik ismerősöm arcán (de, nem tagadom, a magamén is) jól-rosszul leplezett ajakbiggyesztés árulkodott a kétkedő belenyugvásról: na ja, a Filharmónia már azt se tudja, minő hivalkodással koronázza meg a Zenei Őszt – ráadásul abban az évben, amelyben az Országos Kulturális Alap (AFCN) kíméletlenül megkurtította a koncert-fesztiválra szánt apanázst. Vagyis ez a kolozsvári Wagner félreérthetetlenül azt üzenhette volna az AFCN-nek: ezt nektek!
De nem. A Rajna kolozsvári kincse, a Gyűrű-tetralógia első zenedrámája nem volt se demonstráció, se izzadságszagú iparkodás a Wagnerhez-méltónak-látszani jegyében. A Helikon 23. oldalának e felületén már többször előfordult a fiatal karmester, Gabriel Bebeşelea neve. Nos, ő az, aki erről az egészről elsősorban tehet – a többi százvalamennyi közreműködő élén. A projekt és az előadás konceptusa is hozzá köthető, persze a zenei vezetésen túl. A rendelkezésünkre álló terjedelmet simán felemészthetné Bebeşelea dicsérete, de ez méltatlan egyoldalúság vagy részrehajlás volna a Filharmóniával mint intézménnyel és „társulattal” szemben. Ahogy Wagner egymagában volt producere, szerkesztője, szövegkönyvírója, komponistája, díszlettervezője, dirigense (sőt még operaház-építtetője is) életműnyi Gesamtkunstwerkjének, ugyanúgy – vagy épp fordítva – A Rajna kincse kolozsvári produkciójában a sok közreműködő személy egylényegűsége tűnik fel. A hihetetlen energia- és időráfordítás árán kompakttá nemesedett zenekari tömb mellett a kiválóan megválasztott/meghívott magánénekesek gárdája is erre mutat. Bár öt-hat sorunkba belekerül, föltétlenül szükségesnek látom az énekesek névsorát: Carsten Wittmoser, Ruxandra Donose, Cătălin Nistor, Barta Lóránt, Tiberius Simu, Egyed Apollónia, Liza Kadelnik, Michael Mrosek, Adrian Dumitru, Cristian Hodrea, Köpeczi Sándor, Oana-Maria Trîmbiţaş, Daniela Păcurar és Duffner Melinda. És a többi, elhanyagolhatatlan érdemű közreműködő közül emeljük még ki Almási Attila nevét. Ő tudniillik ennek a félszcenírozott koncerttermi zenedrámának a követhetőségét, epikai történetszálának tagolhatóságát, bizonyos elhagyhatatlan színpadi események jelzés értékű megtestesülését a legigényesebb és a hatásvadászattól magát mindenekfölött távoltartó ízléssel valósította meg – pusztán a fények segítségével. A Filharmóniának ismét otthont adó Auditorium Maximum így valóban teljes érvényű wagneri zeneszentéllyé változhatott, amelyben Wagnerhez méltó módon – és az operai műnem általa megújított, átlényegített standardjait nem csorbítva – „jött létre” Wotan, Fricka, Freia, Alberich, Loge és a többi észak-európai, skandináv, germán (és nem utolsósorban szemenszedett wagneri) mondai lény históriája a Walhalla közelében.
Hol grandiózus volt, hol meghitt. Zenekari finomságokban, bizonyos dallamok, zenei profilok, leitmotivok érzékeny megformálásában épp olyan gazdag, mint értően és érthetően artikulált szövegekben. Hatásra törekedve bontakozott ki, de nem lett belőle merő effekt-zene. A Bebeşelea által Kolozsvár „arcára” koncipiált és vezényelt Rheingold így kiemelkedő és (már csak ritkaságánál fogva is) emlékezetes pillanata lett zenei életünknek. Nem véletlen hát, hogy a puccos fesztiválzáró koncert előtti nyilvános főpróba is teltházzal zajlott.