Vox populi

1.

A gyerekekben az a legrosszabb, hogy azt hiszik, nekik bármit szabad. Nem köszönnek, túrják az orrukat, rosszabb esetben meg is zabálják a termést, nem figyelnek oda semmire. Az ember azt mondja, gyere, Gusztáv, próbáld meg egy kicsit tempósabban azt a dallamos á-moll skálát. De Gusztáv nyilván csak bambul, és ugyanolyan lassan kezdi játszani. Kérlek, értsd meg, Antal, ez egy menüett, nem induló. Próbáld meg kecsesebben. Képzeld el, hogy egy palotában vagy, mindenféle főurak és előkelő kisasszonyok között. Szereted a szép lányokat, ugye, na, felkérsz egyet táncolni, csak nem ráncigálni fogod, kezdjed elölről, s most ez lebegjen a szemeid előtt. És nem, csak nem képes felfogni, hogy egy kurva menüettet játszik. Lejár az óra, kimegyek egy cigire, érted, mert ezek között nem lehet leszokni. Nyugtatom magam, hogy jó, még egy kicsi, s mehetek haza. Gyakoroltál mára, kérdem. Néz, mint borjú az új kapura. Nem haragszom meg, Orsi, csak mondjad, hogyan készültél, hogy abból tudjunk kiindulni. Persze, közben már tudom, hogy öt percet sem gyakorolt, és már érzem, ahogy megy fel a pumpám. De attól még azt kell mondanom, hogy nem haragszom, ha nem akarom megijeszteni. Aztán végre-valahára kinyögi, hogy nem volt ideje, mert mit tudom én, milyen görög szigeten nyaralt a szüleivel hétvégén. Ilyenkor mégis mit kéne mondanom. Hű, jó neked, milyen szépen lebarnultál, sokat fürödtél, ugye. Lehetne így is, biztos vagyok benne, de az én türelmem is véges. Tengetem a napjaim ebben a fos városban, alig tudom kifizetni a lakbért, s ez a kis takony nem képes azt hazudni, hogy influenzás volt, vagy himlős. Nem, egyszerűen ilyenkor érzem, hogy véges a türelmem. Húzd ki a hátad, s kezdd el játszani az etűdöt, mondom, és vigyázok, hogy ne emeljem fel a hangom, mert még feljelentenek. Ő persze megszeppen és elkezdi játszani, én pedig két ütem után leállítom, mondván, hogy csúfolkodás, amit szegény Czernyvel művel, még mindig ügyelve arra, hogy ne üvöltsek vele. Legalább a Kis kece lányomat, arra csak emlékszel, Orsi. Mire ő elkezd zokogni, pedig még fel sem emeltem a hangomat. Kibőgi magát, én meg óvatosan megkocogtatom a vállát, hogy figyelj, Orsi, a hátad húzd ki akkor is, amikor pityeregsz, mert fő a tartás. Egy zongorista akkor is helyesen kell üljön, amikor éppen nem játszik. Ez egy életmód, érted. Mondd utánam, hogy életmód, és ő kisírt szemekkel mondja utánam. Tényleg hihetetlen nehéz a kölykökkel. Egyszerűen megeszik az ember lelkét, és még én érzem magam szarul a nap végén, hogy nem vagyok elég elnéző. De miért lennék elnéző, én is voltam gyerek, nekem se volt csupa móka a felnövés, aztán mégiscsak itt vagyok.

2.

Mondjuk ki. Azért szeretsz gombászni, mert ide nem jön utánad Roxana. Végre kicsit magadban lehetsz. Olyan, mintha elvonulnál vécézni, csak itt nem kopogtatnak húsz perc után, hogy ki kéne vinni a szemetet, vagy elfogyott az avokádó, s kocsikázz el az üzletig. Olyan, mintha horgászni járnál, csak nem olyan statikus. Felkelsz egy hosszú, végiggürcölt hét után, és azt érzed, kikapcsolódnál. Na már most, két opciód van ilyenkor. Vagy kitalálsz valami közös programot a családdal, mozi, wellness, satöbbi, vagy felhívsz engem, hogy na, gyere gombászni. Olcsó hobbi ez a horgászáshoz képest, nem kell hozzá felszerelés meg minden szirszar. Fogod magad, kijössz, és szeded a gombát. Találsz egy szép, nagy vargányát, leszeded, s nem kell utána visszadobni, mint mondjuk egy pontyot. Egyébként meg olvastam, hogy a görög filozófusok is szerettek sétálni, mert hatékonyabban lehet tőle gondolkodni, jobbakat dumálsz közben. De ha mélyen magadba nézel, önvizsgálatot hajtasz végre magadon, akkor be kell ismerned, hogy csakis azért jársz gombászni, hogy legalább ilyenkor ne kelljen Roxanával lenned. Nem mondom, kedves nő, sőt teljesen szimpatikus. De azért mégse lehet éjt nappallá téve vele lógni, kell a változatosság. Ezért szeretem én például az üzleti utakat. Imádom Dorkát, persze, de milyen felszabadító tud lenni néha az a három-négy nap csend. Senki nem szekál, és ugyanúgy kitakarítanak utánad, nyilván kicsit drágábban. Értem én, hogy nem lehet folyton üzleti utakba menekülni, de pont ezért jó ez a gombászás. Csak te magad vagy, a puha avar, meg a gombák. Mindenféle fajta. Nem is az a lényeg, hogy feltétlenül tele legyen tömve a kosarad, hanem hogy senki nem mondja meg, hogyan szedd azokat az átkozott gombákat. Nem kérdezik meg percenként, hogy biztos nem mérgező-e. Meg hogy nem akarod inkább hagyni azt a furább színűt, s venni a boltból csiperkét, mert az legalább biztos. Szó sincs róla. A természet, mi, fiúk, és semmi több. Van azért egy szépsége.

3.

Ketten jöttunk le a töltés oldalán. Csabi a bakon ült, szájában ukrán csempészcigi fityegett, és úgy kapaszkodott a gyeplőbe, mintha azon múlna, hogy ülve marad, vagy leesik. Kilenc lehettem, taknyom az orrom alá, kezeim érzéketlenre fagytak. A szekér mögött mentem, és néztem, ahogy az időnként földre csöppenő vérmaradék vörösesbarnára festi a havat. Az volt az egyezség, hogy ha Csabi leöli az állatot, átviheti Gizihez, aki majd segít neki feldolgozni. A mangalica olyan békésen terült el a szekéren, mintha csak aludna. Feje kissé lelógott, és ahogy a kocsi zötykölődött, Elena mintha bólogatott volna. Csabi azt mondta, azért Ele­na a koca neve, mert egy mokánytól vette Septéren, de ő minden románt mokánynak nevez.

Aznap hajnalban apámék felhívták Mamát, hogy öltöztessen melegen és küldjön át nagybátyámhoz, akivel akkor már nem tartották a kapcsolatot. Már elég nagy fiú vagyok ahhoz, hogy segítsek neki, üzenték. Apámék Németországból is pontosan érezték, de inkább tudták, hogy Csabi az év melyik napján tervez disznót vágni, vagy épp mikor van az a rendszeresen visszatérő, nehezebb időszak, amikor Csabi intenzív osztályra kerül, mert nem elég, hogy reggel megiszik három deci Iancut, hanem munka előtt még vesz egy hétdecist, kísérőnek pedig két liter sört. Mama ilyenkor kicsit rekedtes hangon, de szelíden mosolyogva mondta nekem, hogy látod, Zolti, a munkával az a baj, hogy nem lehet közben rendesen inni.

Az én feladatom az volt, hogy vigyázzak, nehogy Elena leessen a szekérről, pedig meg mertem volna esküdni, hogy nagybátyám hamarabb dől le a bakról. Ő pár percenként hátrasandított, de csak óvatosan, a válla fölött, semmi hirtelen mozdulat, nehogy még megszédüljön. Bírod még, Zolti, kérdezte ilyenkor, és én az első nyolc alkalommal igent válaszoltam. Kilencedjére, mikor jött a kérdés, hogy na, Zolti, bírod-e még, nem szóltam semmit, csak bőgni kezdtem, mert fagyos kezeimen megrepedt a bőr, és már pisilnem is nagyon kellett. Akkor Csabi egy pillanatra megállította a lovat, rám nézett, és kásás hangján azt mondta, ne búsulj, Zolti. Én is mindig búsulok, aztán látod, mire megyek vele. Gyere, ülj szépen ide mellém. Ha eddig nem gurult le az a koca, nem megy az már sehova. Felsegített a bakra, kezembe nyomta a gyeplőt, és azt mondta, hogy rántsak rajta egy finomat. Gyengéden meghúztam, az állat nekilódult, és Elena tényleg nem mozdult el.

Végül valahogy eldöcögtünk Giziig, aki az erdő aljában lakott egy hatalmas, befejezetlen palotában. Gizi olyan fiatalasszony volt, akin nem látszott, hogy még lánykorában szült két gyereket, de szemeiben csak akkor csillant meg a pajkos fény, mikor Csabi sűrűbben kínálgatta itallal. Álltam és néztem, ahogy a perzselt disznó bőrét kaparják. Nagybátyám pajzán vicceket mondott, a nő bársonyos hangon kacagott. Ilyenkor tágra nyitotta száját, és látni lehetett, hogy jobboldalt több foga is hiányzik.

Déltájban Csabi felkapta a kolbásztöltőt, és azt üvöltötte, hogy ebben a kurva országban csak akkor lesz rend, ha valaki végre gépfegyvert ragad. Gizi hátrasimította szemébe lógó vörös hajfürtjét, és megkérdezte, hogy kinél lesz a gépfegyver. Nálam, mondta nagybátyám könnybe lábadt szemekkel, és visszatette a szerkentyűt az asztalra.

Besötétedett, Gizi kolbászt sütött. Kenyérrel és savanyúsággal fogyasztottuk Elenát. Mielőtt hazaindulhattunk volna, a nő elém állt, és egy kaján vigyor kíséretében a kezembe nyomott egy szemgolyót, én pedig majdnem összehánytam magam a hideg, kocsonyás állagától. Nézd meg jól, búgta. Egy férfi, akinek egyszer mindent elhittem, azt mondta, ha jól figyel az ember, a disznó szemében megláthatja Istent. Én pedig néztem, csak néztem, de Istent az Istenért se találtam benne.

‍