Volt egyszer egy Dacia Kiadó – Beszélgetés Kerekes György szerkesztővel, műfordítóval

‍A Dacia Kiadó az állami könyvkiadó hálózat 1969-es átszervezése során jött létre, és a magyar nyelvű könyvtermelés tekintetében a második legfontosabb kiadóvá vált a vele egy időben alapított Kriterion után. Meséljen a megalakulásról, a szerkesztői gárdáról!

Előre szeretném bocsátani, hogy a mi státusunk nem ugyanaz volt, mint a Kriterioné. A Kriterion nemzetiségi kiadó volt, több, kisebb-nagyobb szerkesztőséggel működött: magyar, német, szerb, ukrán, de még jiddis, tatár és török is. Mi viszont egy kolozsvári román kiadónak voltunk a magyar–német szerkesztősége, pontosabban nemzetiségi osztálya. Ennek a szerkesztőségnek volt induláskor, tehát 1969 decemberében a kinevezett főszerkesztője Lászlóffy Aladár, én pedig az osztályvezetője. Dáné Tibor és Jancsik Pál szerkesztő az Ifjúsági Kiadótól került a Daciához, Keresztesi Évuka és én az Irodalmi Kiadó kolozsvári szerkesztőségétől, amelynek akkor, Kacsó Sándor nyugalomba vonulása után, én voltam a megbízott vezetője. Új emberként felvették Varró Jánost, és pár év múlva, Keresztesi Éva távozása után, rövid időre, a munkatársunk lett Gaál Anna is, Gaál Gábor leánya. Ő tudtommal az Egyetemi Könyvtártól került hozzánk, és 1974-ben, a szerkesztőségünket ért egyik leépítés nyomán, ugyanoda ment vissza. Volt két korrektorunk, akik korábban szintén az Ifjúsági Kiadónál dolgoztak, Szabó Katalin és Miess Emma, illetve átvettük ugyanonnan szerkesztőségi titkárként Szombathelyi Editet, aki az adminisztratív ügyeinket intézte. Hát ez volt a magyar szerkesztőség… Volt két magyar műszaki szerkesztő kolléga is a kiadóban, Hlavathy Lajos és Molnár Attila, de szervezeti szempontból nem a mi osztályunkhoz tartoztak. Ők is a megszűnő Ifjúsági Kiadótól kerültek át a Daciához, és ők voltak a valódi, tapasztalt szakik, mert itt a műszaki osztály vezetőjének olyan kollégát neveztek ki, akinek nem sok gőze volt erről a munkakörről, ami a mostani tördelőszerkesztő feladatainak felel meg nagyjából.

Varró Jánosnak, akárcsak a többi „1956-os” kolozsvári elítéltnek, a szabadulás utáni években nem sikerült visszatérnie az értelmiségi pályára, és tudtommal a neve is indexen volt 1968-ig. Hogyan került mégis be a kiadói szférába?

Amikor letartóztatták, Varró János tanársegéd volt a Bolyai Egyetem magyar irodalom tanszékén. Hál’istennek nem kellett letöltenie azt a 16 évet, amire ítélték: 1964-ben szabadult az általános amnesztiával. Kistisztviselő lett, mert kultúra, ideológia terén nem dolgozhatott. Úgy tudom, Méliusz József támogatta, aki akkoriban a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának volt az elnöke, és mindenféle ígérettel kecsegtette. Többek közt Méliusz közbenjárása eredményeként 1969-ben a Kolozsvári Katonai Törvényszék újratárgyalta Varró és társainak perét, és ennek alapján a bukaresti legfelső bíróság semmisnek nyilvánította a korábbi ítéletet. Közben „decentralizálták” a könyvkiadói hálózatot, létrehozták a Dacia Kiadót, és Varrót kinevezték ide szerkesztőnek. Nem tudom, ki mit ígért neki, de magasabb beosztásban reménykedett, mert az új kiadók szervezési időszakában többször is üzengetett nekem, hogy majd meglátom, mi lesz, ha ő lesz a főnököm. Varró egy tragikus sorsú ember volt, akinek a szépen felívelő egyetemi pályáját derékba törte az ötvenhatos események megbosszulására indított koncepciós perek során, teljes ártatlansága ellenére, reája kimért súlyos börtönbüntetés. Ezt sohasem tudta kiheverni. Annál is inkább döbbenetes volt, amikor a rendszerváltás után kiderült, hogy éppen ő volt a szerkesztőségünkbe beépített „tégla”, mi több, szorgalmasan jelentgetett is, néha olyasmiket, amik meg sem történtek. Számomra most is megoldhatatlan talány, hogy annyi keserves meghurcoltatás után mi késztette ennek a dicstelen szerepnek a vállalására.

Adódott abból feszültség, hogy az új könyvkiadó élére Lászlóffy Aladár, egy „külsős” került? Rangidős szerkesztőként Dáné Tibor is számíthatott a főszerkesztői posztra, nem?

Aladár kinevezése nem okozott semmiféle feszültséget, hiszen magától értetődő volt, hogy valamely kulturális intézmény élére egy jónevű író kerüljön. És nem is volt teljesen „külsős”, mert korábban már dolgozott szerkesztőként az Irodalmi Könyvkiadónál, de a megalakuláskor valóban nem a könyvkiadásból, hanem a Napsugártól került a Dacia élére. Akkoriban ő volt az írószövetség kolozsvári szervezetének titkára is, román és magyar körökben egyaránt ismert és elismert költő, író volt. Nem volt semmilyen vita a személye körül, sőt. És a magyar szerkesztők kiválasztásában végül is övé volt az utolsó szó, ő döntötte el, hogy kivel és milyen beosztásban kíván együtt dolgozni. A probléma inkább az volt, hogy ő alkatilag nem igazán felelt meg ennek a munkakörnek. Szabad mozgású ember volt, nem szerette a kötöttséget, ami azzal jár például, hogy be kell járni az irodába. Tárgyalni is az írókkal csak legfeljebb egy kávé mellett szeretett… De ez egy hivatal volt! Egy idő után rájött, hogy ez nem neki való feladat. Egyet gondolt, és elment. És akkor engem neveztek ki főszerkesztőnek. Ezzel egyszerre két legyet ütöttek egy csapásra, mert így mindjárt egy szerkesztővel kevesebb lett a magyar szerkesztőség. Nyilván az én helyembe nem vettek fel senkit. Így ment több mint két évig, amikor volt egy újabb átszervezés (az ilyen átszervezések a kiadói szektorban meglehetősen gyakoriak voltak, és a párt vezető szerepének a megerősítése végett többnyire ideológiai alapon történtek), és a kiadónak csak egy főszerkesztői állást hagytak meg. Ezekről a dolgokról mind Bukarestben döntöttek… Az egyetlen főszerkesztő a korábbi főszerkesztő társam, Constantin Cubleșan maradt, én pedig a nemzetiségi osztály vezetője. Pedig akkoriban még párttag sem voltam. Itt jegyzem meg, hogy Varró tűz-víz párttag szeretett volna lenni, de neki nem engedték, még akkor sem, amikor kötelezővé tették, hogy a szerkesztők – mint „ideológiai fronton dolgozók” – párttagok legyenek.

Dáné Tibornak lehet, megfordult a fejében, hogy mint rangidős szerkesztő ő is lehetne főnök, hiszen annak idején, Balla Károly halálakor őt nevezték ki az Ifjúsági Kiadó kolozsvári szerkesztőségének a vezetőjévé, de neki már a Dacia szervezési időszakában egy román főnököt varrtak a nyakába. Amúgy persze nem életkor szerint folytak a kinevezések, és neki más szerepet szántak az „égiek”: ő lett az új kiadó magyar tudományos szerkesztője, és mint ilyen, meglehetősen széles és szabad mozgásteret kapott. Vérbeli éceszgéber volt, tele ötletekkel, amelyek közül a bomba Gy. Szabó Béla Tizenkét hónap című fametszetsorozatának album formában való megjelentetése volt. Ez valódi kiadói szenzációnak bizonyult, a közel 25 000 példányt pár nap alatt szétkapkodták a vásárlók. Nagyon joviális, jó humorú ember volt, és kiváló kozőr.

Micsoda?

Kozőr, vagyis született társalgó. Mindenféléről mesélt nagyon szórakoztatóan. Minden napunk azzal kezdődött a kiadóban, hogy a reggeli kávé mellett Dáné történeteket mesélt nekünk. Volt neki egy regénye a cheddingtoni vonatrablásról. Fodor Sanyi mesélte, hogy járt egyszer Londonban, és szóba került a hírhedt vonatrablás. És hát ő olyan részleteket tudott az esetről, amit az angolok nem. Kérdezték is tőle, hogy honnan tudod te ezeket? Hát, válaszolta, Kolozsváron van egy szerző, aki megírta…

Ne feledkezzünk meg a német szerkesztőségről. Kik tartoztak a csapatba?

Nem volt külön német szerkesztőség, és nem volt „csapat”. A szerkesztőségünk egyben volt magyar–német szerkesztőség. A német szerkesztő Franz Hodjak volt, és ő teljesen egyedül végezte a munkáját, korrektora sem volt. Emellett teljes önállóságot élvezett. Nem is tudtunk annyira németül, vagy legalábbis nem olyan szinten, hogy beleszóljunk a munkájába. Ő meg nem volt hajlandó velünk németül beszélni, mert azt mondta, nem lesz a némettanárunk. Magyar felesége van. Az volt a jópofa, hogy a feleségével románul beszélt, a leányával németül, a felesége a leányával magyarul, úgyhogy a kislány, amikor nem sokkal a rendszerváltás után Németországba költöztek, már tökéletesen beszélt mindhárom nyelven. A kiadói tervét maga állította össze, olyan 3–6 könyvet szerkesztett meg évente. Ezt aztán én összesítettem a magyar kiadói tervvel, és egyben bocsátottam jóváhagyásra a kiadó vezetősége elé. Nyilván a miénk volt a terjedelmesebb rész, de mi többen voltunk, és úgy emlékszem, hogy jobb években fejenként 6–7 könyv volt a kiadói penzum. De ennél többet is szerkesztettünk évente.

A kiadó vezetőivel, a román kollégákkal milyen volt a viszonyuk?

A kiadó első igazgatója Alexandru Căprariu irodalmár, költő volt. Vele is, Cubleșannal is jól egyeztem, de vitás kérdésekben Cubleșan sem állt ki mellettem, bármilyen jól is dolgoztunk egyébként együtt. A román kollégákkal jó kollegiális viszonyban voltunk, de a kényes témákat kerültük. A kiadóban volt egy dolgozók tanácsa nevű szerv (comitetul oamenilor muncii), ami többek közt a kiadói tervről is döntött. Ebben a hattagú bizottságban én voltam az egyetlen magyar. Az igazgató volt a döntőbíró, a hetedik szavazattal. Sokszor elvágták az általunk javasolt könyveket. Egy idő után szigorúan elzárkóztak a magyar nyelvű néprajzi jellegű művek közlésétől, a történelmi vonatkozásúakról pedig hallani sem akartak. Pedig volt kínálat a szerzők részéről, mert több nagy sikerű könyvünk is megjelent: például Horváth Istvánnak a Magyarózdi toronyalja című nagysikerű monográfiája, vagy dr. Kós Károlynak a vargyasi festett bútorról szóló kis könyve. De Végh Olivérnek a kalotaszegi fazekasságról szóló kötetét már nem engedélyezték. Szóval ez a tanács kicsiben jó tükre volt a szocialista demokrácia működésének, hiszen mindent szépen megszavaztunk, és a kisebbségnek alá kellett vetnie magát a többség akaratának. Első szinten a dolgozók tanácsa döntött a kiadói tervről, amit aztán fel kellett küldeni a Kiadói Központhoz, későbbi nevén Kiadói Főigazgatósághoz, jóváhagyás végett. Hát ilyen értelemben magának a kiadónak sem volt teljes az autonómiája, mert az utolsó szót ők mondták ki. Az 1969-es „decentralizálás”, amikor néhány kiadó helyett huszonvalahányat létesítettek, ezek közül pedig többet vidéki nagyvárosokban – így Kolozsváron a Daciát –, csak egy látszat szerinti decentralizálás volt. Kaptunk egy kis pászmát saját adminisztrációval és szakértői gárdával, de a legfontosabb dolgokról Bukarestben döntöttek. A Kiadói Központhoz, Főigazgatósághoz tartoztunk, onnan jött a pénz, a papír, a kiadói terv jóváhagyása, a vezetők kinevezése stb.

A nyolcvanas évek elején, amikor az ideológiai prés elkezdett nagyon keményen szorítani, Căprariut leváltották, és odaküldtek a pártbizottságtól egy kádert, Leontin Stoicát. Behívott, és közölte velem, hogy ezentúl nem úgy lesz, ahogy én akarom, hanem úgy, ahogy a párt akarja. A megyei pártbizottságnál Elena Ceaușescu kabinetfőnöke lett az új propagandatitkár, Ion Sasu. Egyebek között a magyar szerkesztőség lassú felszámolása volt a feladata. Ekkoriban ment Dáné Tibi is nyugdíjba, a helyére nem vehettünk fel senkit. Jancsik Palival meg az volt a helyzet, hogy Miess János (Ritóok János), a Korunk szerkesztőségi titkára – a nálunk korrektor Miess Emmának a férje – fiatalon szívinfarktusban meghalt. S akkor kerestek oda utódot. A pártbizottságnál volt egy román mókus, akinek nem tudtak helyet találni, és akkor azt ötölték ki, hogy Jancsikot megteszik a Korunkhoz szerkesztőségi titkárnak, ezt a fazont pedig a Daciához küldik, de természetesen a román szerkesztőséghez. Ilyen dominóalapon zajlottak a dolgok… A korrektorok is nyugdíjba mentek, 1987-ben pedig egy kirándulás alkalmával Varró Magyarországon maradt. A végén úgy nézett ki, hogy én leszek az, aki eloltom a villanyt a Dacia magyar osztályán. A rendszerváltás után a pártaktivista igazgatónak útilaput kötöttek a talpára, és az egyik, szerintem jóindulatú, de nagyon lágy kolléga lett az igazgató, Vasile Igna. Az, mondván, hogy a mi szerkesztőségünket érintette leginkább a diktatúra, saját hatáskörben adott még nekem egy szerkesztői helyet. Nekem akkor Borcsa János Kézdivásárhelyen élő kritikust és irodalomtörténészt sikerült megnyernem szerkesztőnek, aki végül, mivel több mint egy év alatt sem tudta megoldani a Kolozsváron lakhatást, inkább maradt Kézdivásárhelyen tanárnak. Viszont visszatért Jancsik Pali. Jancsik szelíd ember volt, nem érezte jól magát a Korunknál, és valahogyan szembekerült az új főszerkesztővel, Kántor Lajossal. Végül nem én oltottam le a villanyt, hanem Jancsik. Én 1995-ben mentem nyugdíjba, néhány év múlva ő is. Közben a kiadót privatizálták, és egy szatmári, pénzes, irodalomkedvelő, dilettáns költő vásárolta meg. Pár évig még működött a kiadó, aztán teljesen megszűnt.

A kiadói tanács hogyan működött a Daciánál?

A román kollégák, mint mondtam, sosem álltak ki mellettünk. Ezt mindig hangsúlyozom… Persze, hallom, hogy ki kellett volna építenem egy hinterlandot. A Kriterionnál is működött egy kiadói tanács. Csakhogy nálunk egy-két embert hívhattam volna be a kiadói tanácsba, és nem akartam ugyanolyan helyzetbe hozni őket, mint amilyenben én voltam a comitetul oamenilor munciiban. A fő hangadó és befolyásoló két román történész volt: Ștefan Pascu és Constantin Daicoviciu. Tulajdonképpen az egész kiadó úgy jött létre, hogy ezek a történészek és a kolozsvári román írók több éven át nehezményezték, hogy úgymond a magyar íróknak van Kolozsváron kiadójuk, nekik pedig nincs. Ez persze nem volt teljesen igaz, mert az Irodalmi Kiadónak csak fiókszerkesztősége működött itt. Igaz, hogy ez egy nagyon erős szerkesztőség volt, és a megjelent magyar nyelvű könyvek döntő hányadának a kiadói előkészítése is itt készült. Tehát Daicoviciu és Pascu történészek voltak az atyamesterei ennek a kiadónak. De a végére már ez a kiadói tanács sem nagyon működött.

És informálisan nem lehetett kiadói tanácsot működtetni?

Informálisan volt erre lehetőség, mert hát itt volt az egyetem.

A többi kiadóval milyen kapcsolatuk volt?

Leginkább a Kriterionnal voltak kapcsolataink. Összehangoltuk a terveinket, hogy ne kerüljön be ugyanaz a szerző mindkét kiadóhoz. Tudniillik volt egy olyan szabály, hogy egy szerzőnek két könyve nem jelenhet meg egy évben. Később ez megszűnt. Attól tartottunk, hogy mindkét helyről kivágják, ha mégis mindkét kiadó listáján szerepel, ezért inkább előre egyeztettünk.

A kiadó a következő három osztállyal működött: szépirodalmi osztály, tudományos osztály és a magyar–német osztály. Milyen profilt szabtak meg a magyar–német osztálynak?

A Dacia az alapító okirat szerint komplex profilú kiadó volt, tehát szépirodalmi, művészeti és tudományos könyvek kiadására szakosodott. Eredetileg a magyar–német osztály szépirodalommal – és ennek csatolt területeivel – foglalkozott volna. Volt egy olyan elképzelés, hogy Dáné Tibornak a román tudományos szerkesztőségben kell helyet foglalnia. Én ezzel nem értettem egyet, úgy véltem, Dánénak köztünk kell maradnia: ezek magyar könyvek, magyar közönségnek, és akkor csinálja a mi osztályunk! Így a magyar nyelvű irodalmi könyvekre ugyan kevesebb nyomdatér jutott, de vállaltuk, mert a természettudományos könyvek megjelentetése a romániai magyar könyvkiadás mostohagyereke volt. Egy-egy könyv jelent meg a Tudományos Könyvkiadónál és a Ceres mezőgazdasági könyvkiadónál. A Kriterion is vállalt természettudományos könyveket, indított is néhány igen igényesen szerkesztett, rangos kézikönyvsorozatot, ezek azonban inkább az olvasóközönség szélesebb rétegeire hagyatkoztak, a mi könyveink viszont magát a szűkebbre szabott szakmát célozták meg, azaz egy-egy tudományág szakembereit vagy jövendő szakembereit.

Nézem A kolozsvári Dacia Könyvkiadónál 1970–1995 között megjelent magyar nyelvű könyvek jegyzékét, amit ön állított össze. Eszerint a rendszerváltásig 571 magyar nyelvű könyv jelent meg a Daciánál, majd még 25 kötet 1995-ig, amíg ön is ott dolgozott. Milyen volt a kiadási politikájuk, hogyan szervezték meg a szerkesztőségi munkát, és melyek voltak a legfontosabb sorozataik?

Az első évben hozott anyagból dolgozott mindenki. Úgy történt, hogy az Irodalmi Könyvkiadó, az Ifjúsági Könyvkiadó, a Tudományos Könyvkiadó és a többi magyarul is publikáló kiadó portofóliumát elosztották az újonnan alakult kiadók között. Jöttek újabb munkák is, de hozzánk, a Daciához zömében olyan munkák kerültek, amelyeket az előző kiadók már előkészítettek. Nekünk csak meg kellett jelentetni. Az igazi, saját munka tehát 1971-től kezdődött.

A Dacia magyar szerkesztőségének egyik sajátosságát a romániai magyar könyvpiacon az oktatási segédanyagok képezték. Ezek körülbelül az egyharmadát tették ki a kiadványainknak. Két fontos sorozatunk volt: a Tanulók Könyvtára és a Kismonográfiák. Mindkettőnek volt már hagyománya. Korábban az Ifjúsági Kiadó jelentette meg őket, majd az átszervezéskor a kiadó utódjaként létesített, bukaresti székhelyű Ion Creangă Könyvkiadóhoz kerültek. De ott halálra lettek volna ítélve, mint ahogyan ez a Legszebb Versek sorozattal történt, amelyet az Albatros Kiadó vett át, és ott szép csendesen kimúlt. Ezért 1970-ben felmentem Bukarestbe a Kiadói Központba, és megkíséreltem áthozni Kolozsvárra a két sorozatot, azzal érvelve, hogy itt van az egyetem, a fő irodalomtörténészek, a szakírók, akik előkészíthetik a kiadványokat. Nem találtam semmilyen ellenállásra, minden további nélkül elfogadták az érvelésemet.

A Tanulók Könyvtára sorozatnak az volt a célja, hogy a magyar nyelv- és irodalomoktatás számára biztosítsa a házi olvasmányokat, tehát követnie kellett a tantervet. A Kismonográfiák sorozatban a magyar irodalom és az erdélyi irodalom kimagasló személyiségeiről írtunk. De mi tudtuk, hogy senki sem ellenőrzi, hogy az adott könyv benne van-e a tantervben vagy sem, szerepel-e a kötelező és ajánlott olvasmányok között vagy sem. Úgyhogy kiadtunk egy csomó könyvet, hatalmas példányszámokkal. A Tanulók Könyvtára köteteknek olyan volt a struktúrája, hogy segítsék az olvasót a mű befogadásában: volt egy előszó, a törzsanyag, ami lehetett válogatás vagy önálló mű, és utána gazdag jegyzetanyag és életrajzi ismertető anyag. Azért mondom, hogy „olvasót” és nem „diákot”, mert az én elképzelésem az volt, hogy a Tanulók Könyvtárát át kell alakítani a magyarországi Olcsó Könyvtár mintájára. Tudniillik a Tanulók Könyvtára sorozat könyvei nem kerülhettek többe, mint 4 lej. Azt hiszem, hogy ez egy mozijegynél is kevesebb volt. Egy időben a Tanulók Könyvtára és a Kismonográfiák sorozat fűzött könyvsorozat volt. Hát 4 lejért nem lehetett nagyon igényes kiállítású kiadványokat összehozni, de sikerült óriási példányszámokat kiadni. Az Egri csillagok 54 000 példányban jelent meg, a csúcstartó pedig A kőszívű ember fiai 65 000 példánnyal. Jókai, Móricz, Móra, Arany, Petőfi, Ady, Kosztolányi hatalmas példányszámokban jelentek meg, ritkán volt kevesebb a Tanulók Könyvtárában 15–20 ezernél. Ez fantasztikusan soknak számít ma, amikor alig pár száz példányban jelennek meg könyvek. Volt olyan is, hogy a példányszám egy részét keménytáblásra csináltuk, rajzos borítóval, de ugyanazzal a belsővel, és akkor azt piaci áron árultuk. Ezzel rentábilissá tettük az egész sorozatot, sőt még az osztálynak is a pénzügyi helyzetét.

A Tanulók Könyvtárának nem volt külön gazdája a kiadón belül – mint mondjuk a Tékának és más sorozatoknak a Kriterionnál –, hanem felosztottuk egymás között. Jancsik szerkesztette a versesköteteket, Varró, Keresztesi Évuka és én a prózát. A Kismonográfia sorozatot Varró szerkesztette irodalomtörténészként.

A két sorozat borítóját Cseh Gusztáv tervezte, a rajzos borítókat pedig, akárcsak a többi könyveink borítóit és illusztrációit, egy sor jónevű grafikus készítette, mondhatni egész grafikusgárda: Cseh Gusztáv, Deák Ferenc, Árkossy István, Bardócz Lajos, Feszt László, ifjú Feszt László, Plugor Sándor, Unipan Helga, Finta Edit, Horváth Gyöngyvér, Sipos László, sőt egy román grafikus is, Pop Silaghi Vasile.

A grafikai anyag beszerzését, a grafikusokkal való kapcsolattartást én vállaltam magamra. Baciu Mircea, a Dacia Könyvkiadó grafikusa ugyanis egy kicsit slendrián gyerek volt, ezért a román grafikák elkészítése is örökké csúszott, úgyhogy én jobbnak láttam, ha magam veszem kézbe a dolgot.

A másik erősségünk a tudományos könyvek voltak. Természettudományi, orvostudományi publikációink voltak zömmel, de volt pár kötet irodalomtörténet, nyelvtudomány és néprajz is. Voltak kézikönyveink és egyetemi jegyzeteket helyettesítő publikációk is. Ki kell emelnem a Dáné Tibor által kieszelt Antenna sorozatot, ami egy igényes tudománynépszerűsítő sorozat volt egyetemistáknak, középiskolásoknak, képzett olvasóknak címezve, többnyire fiatal kutatók tollából, akik egy-egy szakterület friss kutatási eredményeiről számoltak be. A sorozatot és általában a tudományos könyveket Dáné Tibor szerkesztette. Dáné kiváló szervező volt. Ő szólította meg a szerzőket, főleg a fiatalabbakat, és könyveket íratott velük. A művészeti kiadványokat is ő szerkesztette. Volt egy „álsorozatunk”, aminek az elképzelés szerint sorozatnak kellett volna lennie erdélyi magyar képzőművészek írásaiból. „A művészetnek nincs nemzetisége” – mondták, és nem kaptunk a sorozatra engedélyt. Azt a kibúvót találtuk ki, hogy azonos formájú kötetekben publikáltuk a válogatásokat, évente egy-egy kötetet. Így jelent meg összesen hét kötet. A kötetek olyan művészek hagyatékából válogattak, akik maguk is írtak, voltak művészeti tárgyú írásaik, visszaemlékezéseik, önéletrajzaik, vagy a levelezésükből készült válogatás. Így Barabás Miklós és Mohy Sándor írásaiból jelentettünk meg például kötetet. Az „álsorozatnak” Banner Zoltán művészettörténész volt a külső szerkesztője, a kiadón belül pedig Dáné gondozta őket.

Kiadványaink legnagyobb része, nagyjából a fele szépirodalom volt. Többnyire eredeti irodalom: regény, rövidpróza, versek, publicisztika és riport, gyermek- és ifjúsági irodalom. De világirodalmi fordításokat is jelentettünk meg, leginkább ifjúsági könyveket, kalandregényeket, elsősorban azért, mert erre volt kereslet Magyarországon. Feladatul kaptuk a román irodalomból való fordítást is, de ezt igyekeztem minimumra fogni, hogy ne vegyen el túl sok helyet a magyar könyvek elől.

1972 egy kimagasló év volt szerkesztőségi munka szempontjából, akkor 49 kötetünk jelent meg. Amúgy 30 és 40 között, majd a nyolcvanas években, különösen ahogy fogyatkozott a szerkesztői gárda, egyre kevesebb. 1989-ben már csak nyolc könyv jelent meg magyarul.

Melyik nyomdával dolgoztak?

A kolozsvári és a nagyváradi nyomdával dolgoztunk. A nagyváradi nyomdával nagyon jó viszonyt ápoltunk. A kolozsvári nyomda kapott egy oltyán főmérnököt, és volt egy részeges igazgatója, aki mindent rábízott. És neki valami hajmeresztő ötletei voltak. Például gémkapocsszerű izével fűzte volna össze a könyveket. Mondtuk neki, „uram, ilyent magára adó nyomdász nem csinál”. Úgyhogy inkább a nagyváradi nyomdával dolgoztunk. Az igazság az, hogy ott az egész vezetés magyar volt, és jobban megértettük egymást. Rugalmasabbak voltak, megmondták, hogy ez ekkor vagy akkor kész lesz, és a jelzett időben az meg is volt. Dolgozott ott egy Farkas Vladimir nevű főmérnök, aki nagyon rendes ember volt, sokat segített nekünk.

A cenzúráról, ellenőrző szervekről milyen emlékeket őriz?

Ha jól meggondolom, egész életünk a cenzúrával – még a hivatalos megszüntetése után is, mi több, ekkor egy rövid átmeneti, enyhébb időszak után még szigorúbb körülmények között – és az ellenőrző szervekkel való egyenlőtlen küszködés jegyében folyt. Ezek ugyanis végig árgus szemekkel figyelték, hogy a comme il faut ideológiai-politikai irányvonalról ne térhessünk le. Figyelmük még arra is kiterjedt, hogy az a bizonyos három szín, a piros, a fehér és a zöld, a borítónkon még véletlenül se kerülhessen egymás mellé, és ha szükségesnek látták, azonnal és kíméletlenül közbeléptek. A kéziratokat már a kiadói tervek összeállítása során alaposan megrostálták, és a „paraméterekbe” nem illeszkedőket egyszerűen kidobták. Ennek a kontraszelekciónak esett áldozatul például Benkő Samu Kemény Zsigmondról szóló kismonográfiája, valaki ugyanis azt találta ki, hogy Kemény Zsigmond „ellenforradalmár” volt, aki 1848–1849-ben szembefordult Kossuthtal. A cenzúra tehát amennyire abszurd volt, épp annyira mindenre kiterjedő, és az egész kiadói folyamatban jelen volt.

A kéziratokat már a kiadóban is többször végig kellett olvasnunk. Volt egy tájékozódási lektúra, ami alapján megkötöttük a szerződést a szerzővel. Ezt követte a tulajdonképpeni alapos olvasás és szerkesztés. Oda kellett figyelni politikai szempontokra is. Az volt a szörnyű ebben a rendszerben, hogy már a szerzőben és a szerkesztőben is kialakult egy önkontroll. Utána volt még egy olvasás, a prekorrektúra, ami kimondottan helyesírási szempontból nézte meg a kéziratot. De ezeknek az lett volna többek közt a célja, hogy az esetleges politikai hibákat is kibányásszuk. Ezután a kéziratot átküldtük a cenzúrának, és ha mindent rendben találtak, átkerült a műszaki osztályra, innen pedig a nyomdába. A nyomda küldött nekünk két korrektúrát: egy első és egy második korrektúrát. A második korrektúrát elolvasta a szerkesztő is, és ráírta a bun de tipart, az imprimaturt, vagyis a nyomhatósági engedélyt. Nyomtatás után következett a terjesztési engedély, amihez szintén el kellett olvasnia a szerkesztőnek a könyvet.

A mi könyveinket kezdetben, körülbelül egy évig, Kolozsváron cenzúrázták. Takács Margit, a Bolyai Tudományegyetem egykori rektorának a felesége volt a lektorunk. Vele közvetlenül is megtárgyalhattuk a dolgainkat, és ő erre hajlandó is volt. Ez idő alatt csupán egyszer akadt össze a bajszunk, Horváth István említett falumonográfiája kapcsán. Szerepelt a könyvben egy találós kérdés, amely így hangzott: „Feküdjünk le, itt az este, a két szőröst tegyük össze. Mi ez?” A válasz: szempillák. Nos, ezt mindenképpen ki kellett vennünk a kötetből, a kiváltképpen szemérmes szocialista morál ugyanis nem tűrt meg ilyen „sikamlósságokat”.

1971 második felétől azonban nekünk is Bukarestbe kellett felküldenünk a kéziratokat. A bukaresti Sajtófőigazgatóságon többször találkoztam és tárgyaltam Elena Docsănescuval. Ő egy művelt, civilizált nő volt, nagyon civilizált módon tudtam vele tárgyalni. Gheorghe Olaru, Pezderka Sándor és Szász Béla olvasta még a könyveinket. Olaru a Kiadói Központban dolgozott, jól tudott magyarul, fordított is magyarról románra. Ő is rendes ember volt, jól tudtunk vele dolgozni. Pezderka viszont, nem tudok egyebet mondani, egy marha volt. Tőle kirázott minket a hideg. Nem tágított attól, amit a fejébe vett. Pezderkát korábbról ismertem, iskolatársam volt. A középiskolai tanulmányainkat, nem sokkal a háború után, a zilahi Wesselényi Kollégiumban kezdtük el, amiből a tanügyi reform után 2. számú Elméleti Líceum lett. Pezderka felettem járt talán egy évvel, de eltűnt az iskolából. Jó sok évvel ezután, amikor én már a könyvkiadásban dolgoztam, ő pedig a Centrala Cărții-nak volt az embere, egyszer Zilahon, az utcán találkoztunk. A nyakában csüngött egy fényképezőgép, és közölte velem, hogy a kézirataimat ő olvassa. Erről akkoriban nem tudtam, mert még fiatal, kezdő szerkesztő voltam. A Kiadói Központban Pezderka a magyarországi könyvbehozatallal is foglalkozott. Ha dolgom volt Bukarestben, mint volt iskolatársat beinvitált a szobájába – volt külön szobája, és ott a plafonig értek a könyvek. Magyarországról küldtek mintapéldányokat, és kegyesen megengedte, hogy egy-két könyvet válasszak magamnak. Szász Béla a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanácsnál dolgozott, Pezderkának is volt ott állása. Szász Béla gyáva ember volt, és amitől félt, azt betette a fiókjába, és hetekig, hónapokig ott tartotta. Mert közben változhatott a leányzó fekvése… Szász Bélával volt egy érdekes kalandom, megjelentettük ugyanis Szőcs Géza Párbaj című verseskötetét, amit Béla olvasott. Egy nap pánikszerűen lerohant Kolozsvárra, mert megtudta, hogy az egyik verset, A Köztársaság mozit, ami a kötetben is szerepelt, Koppándi elvtárs, a Kriterion réme, kivétette a Korunkból. A versben megjelenik a Mihály Vitéz-szobor, de – micsoda blaszfémia! – a kolozsvári nagypiaci nyüzsgés is, mert ott a zöldségpiac, a régi és az új világ, a mozi világa, és a zöldségek között felhalmozott káposztafejek Koppándi olvasatában túlontúl áthallásosnak minősültek. Be sem jött a szobámba, az ajtóból integetett, hogy menjek ki az utcára beszélgetni. Nyilván tudta, hogy van valami a telefonokban… A kiadó a Bartha Miklós utcában működött, az Isac-házban, úgyhogy átmentünk a közeli Sétatérre. Azt mondta, vegyük ki a verset, mert ebből óriási botrány lehet. Úgyhogy erre jól rá is fizettünk, mert ki kellett vágni a lapot a már kinyomtatott könyvből. Szőcs Géza szó nélkül tudomásul vette az egészet, hiszen már tudott a dologról, a Korunknak ugyanis már azelőtt el kellett távolítani a költeményt a megjelenés előtt álló lapszámból.

Amikor ez a Sasu lett a Kolozs megyei pártbizottság propagandatitkára, akkor a pártnál is elolvasták a könyveinket mint kolozsvári kiadványokat. Annál süketebb és veszedelmesebb cenzúrát addig soha nem tapasztaltunk. Ez volt a legrosszabb. A román könyveket nem tudom, hogy ki olvasta, de a magyar könyveket egy tordai magyar nő, aki propagandaaktivistaként foglalkozott a magyar kiadványokkal. Elvégezte a Ștefan Gheorghiu pártfőiskolát, az Igazsághoz került szerkesztőnek, és ott úgy szabadultak meg tőle, hogy felfele buktatták a megyei pártbizottság propagandaosztályához. Egyszerűen buta volt, nem értett semmihez, és ezért nagyon félt. Szerencsére ennek is vége szakadt, mikor Sasu kijelentette, hogy a kiadó szerkesztői is pártaktivisták, feleljenek ők tehát a könyveikért. Mi boldogan vállaltuk a „felelősséget”.

Személyesen ön tartotta a kapcsolatot a helyi és bukaresti fölöttes hivatalokkal és ellenőrökkel?

Míg működött a Sajtó-főigazgatóság, addig igen, néha Bukarestbe is fel-felmentünk tárgyalni Docsănescuval. Mondom, nagyon rendes és művelt nő volt, keményen, de nagyon civilizáltan képviselte a cenzurális szempontokat – lehetett vele beszélni. De aztán csak jött az ukáz Bukarestből a kiadó igazgatójának. Mindig szóban, írásban soha semmi. És akkor az embert behívta az igazgató, és közölte, hogy „na fiú, ezt és ezt meg kell csinálni”. Hiába érveltem, mert ő nem volt hajlandó tárgyalni… Nem tudom, hogy a románokkal hogyan járt el, de a magyarokkal nem emlékszem, hogy egyszer is engedményt tett volna, vagy azt mondta volna, „na várj, majd letárgyalom ezt a dolgot Bukaresttel”. Nem vesztegette ezzel a drága idejét.

De értett ő magyarul?

Dehogyis. Ő románul beszélt, és megkapta telefonon, hogy pagina cutare-cutare (ez meg az az oldal – szerk. megj.), és hogy az ott nem mehet. Ha az egész könyv nem mehetett, akkor azt közvetítette. És itt nem volt apelláta. Ebben a tekintetben sokkal hátrányosabb helyzetben voltunk, mint a Kriterion. Domokos Géza közvetlenül érintkezett, tárgyalt a fölöttes szervekkel, megküzdött a kifogásolt kéziratokért, és a háta mögött mindig egy emberként felsorakozott az egész kiadó.

A Dacia Könyvkiadónak volt egy kiemelkedő cenzúraesete: Romulus Zaharia Ámítás (Ademenirea) című regénye, ami 1983-ban jelent meg, és magyarellenes tartalma miatt elítélő visszhangra lelt Magyarországon. Magas fórumokon úgy ítélték meg, hogy a könyv „árthat a párt politikájának és az államnak”, ezért visszavonták a piacról, bezúzták, a kiadásban érintetteket pedig felelősségre vonták. Erre ment rá Căprariu karrierje is tudtommal. Ezt hogyan dolgozták fel a kiadóban?

Én erre nem emlékszem közelebbről, nem az én pászmám volt. Tudom én is, hogy megtörtént, de részleteiben nem ismerem a történetet. Tudta az egész kiadó, hogy van ez az Ademenirea-ügy, de nem beszéltek róla. Lehet, direkt utasítás volt, hogy ne beszéljenek. Emlékeznék rá, ha lett volna, de gyűlés vagy más jellegű feldolgozása az esetnek nem volt. Maximum egy szűk körű megbeszélés lehetett, ahol csak a román vezetőség vett részt.

A Dacia román szerkesztősége a hivatalos, ideologikus román történetírás szócsöve volt. A Lăncrănjan-könyvről, ami szintén nagy hullámokat vetett, esett szó a kiadóban?

Nem, nemigen esett szó ilyesmiről a kiadóban román és magyar szerkesztők között. Hogy mondjam, nagyon kollegiális volt közöttünk a viszony, de kerültük az ilyen kínos témákat. A dolgozók tanácsa ülésén voltak csak összecsapások, egyébként nem… A többi szerkesztő nem is tudta, hogy mik történnek ezeken a gyűléseken. Vasile Igna kollégánk volt a párttitkár. Ő részt vett ezeken a gyűléseken. Vele nagyon jó viszonyban voltam, de ő sem tárgyalt velem ezekről az ügyekről.

Ademenirea méretű, emlékezetes cenzúraesetek a magyar osztályon voltak?

Nem volt ilyen. Kinyomtatott könyvünk nem bukott el az utólagos cenzúrán. Az a pártbizottsági nő, akit említettem, egyszer nagy zűrt kavart Tóth Mária Ha szárnyam volna című családregénye kapcsán. A szerző egy ponton arról írt, hogy meglátogatja őket egy rokon Izraelből, aki katona. És valami olyasmit mondott, hogy az izraeli hadsereg emberállománya jobb minőségű, azért ért olyan hamar véget a hatnapos háború. Lett aztán ebből haddelhadd, hogy mi megengedjük magunknak, hogy a párt közel-keleti politikáját kommentáljuk. Olaru egyébként, aki a Kiadói Főigazgatóságon olvasta a kéziratot, lényeges észrevétel nélkül engedélyezte a megjelenést. Nem úgy a megyei pártbizottság. Koncz elvtárs, a propagandaosztály vezetője személyesen jött el az évi közgyűlésünkre, amelyen a Kiadói Főigazgatóság képviseletében Olaru is részt vett, és minősíthetetlen hangnemben leteremtette a magyar szerkesztőséget a politikai éberség hiánya miatt. És persze az „áldásból” Olarunak is bőven kijutott. De ez még nem volt minden! Később engem a pártbizottsághoz is berendelt. Engem és nem Jancsik Palit, a könyv felelős szerkesztőjét. De jó, hogy így történt, mert nem tudom, Pali a maga érzékeny idegrendszerével és félelmeivel hogyan vészelte volna át azt a kirúgással és más életveszélyes fenyegetésekkel nyomatékosított égszakadást-földindulást, amit ott akkor Koncz elvtárs a nyakamba zúdított. Végül is rám rótta ki a feladatot, hogy az inkriminált, egyébként nyúlfarknyi passzust kivegyük a kéziratból, ami a szerző jóváhagyásával meg is történt, és a regény megjelenhetett. Vajúdnak a hegyek és szülnek egeret – mondta volna erre az egész hercehurcára Horatius, a költő.

Abból adódhatott még probléma, ha a szerző végleg külföldre távozott, vagy még inkább, ha disszidált: a kéziratait késedelem nélkül ki kellett takarítani a kiadói tervekből, a nevüket sem lehetett leírni, itthon egyszerűen megszűntek létezni.

Persze néhány könyvünk nekünk is elbukott, de még kézirat formájában. Hogy csak egy-két példát említsek: Faragó József, az ismert folklorista összeállított a Tanulók Könyvtára sorozat számára egy nagyon szép klasszikus népballada-válogatást. A szakszempontoknak megfelelően mindegyik ballada után szerepelt egy jegyzet, amelyekben a ballada gyűjtési helye is megjelent. Nos, Pezderka barátunk ebbe kötött bele, mondván, hogy a helynevekből kirajzolódik az ezeréves Magyarország térképe. A megjelenés feltételéül azt szabta meg, hogy a kötet gondozója mondjon le ezeknek a jegyzeteknek a közléséről. Faragó azonban, komoly szaktekintélyként ezt nem vállalhatta, és így a könyve nem jelenhetett meg. Egy későbbi időpontban pedig Robotos Imre Karácsony Benő-kismonográfiáját úgy állították le, hogy csak annyit közöltek – legalábbis velünk –, hogy nem megy, de azt ma sem tudom, hogy igazából mi bajuk volt vele.

Voltak szerencsés helyzeteink is. Mielőtt Kós Károly Raoul Șorban feljelentése nyomán feketelistára került, mi adtuk ki az utolsó könyvét, egy novelláskötetet a Tanulók Könyvtárában. Utána a nevét is törölték a romániai magyar irodalomból, de szerencsére a mi kötetünk még megjelenhetett. A cenzúra „megszűnésekor” nálunk volt Beke családregénye, a Fölöttünk a havasok, amelyben a 19. és 20. század fordulóján Bukarestbe került hétfalusi csángók magyar identitástudatának elvesztéséről, elrománosodásáról ír saját felesége családjának példáján keresztül. Szerintem a legjobb könyvei közé tartozik. Nem hiszem, hogy ha akkor nem szüntetik meg a Sajtófőigazgatóságot, megjelenhetett volna ez a könyv. Hál’istennek nem lett belőle utólag sem baj…

A korabeli sajtót olvasva látható, hogy a könyveknek mindig volt visszhangja. A megjelenést előre beharangozták, majd volt szemlézés, recenzió. Megvoltak az embereik, akik írtak a kiadó terméséről?

Nem, volt egy propagandistánk, aki a fontosabb lapokhoz eljuttatott egy-egy köteles példányt. Egyébként már a kiadói tervekből is, ami egy nyomtatott füzetecske volt, tudni lehetett előre, hogy mi fog megjelenni. Marosi Péter, aki az Utunk kritikai rovatát vezette, minden negyedévben eljött hozzánk, és minden obligó nélkül kiírta, hogy mi fog megjelenni. Ha nem készült el a könyv, semmi baj, akkor majd a következő negyedévben. Összeírta tehát, hogy mi fog megjelenni, és előre beszervezte a kritikust. Na hát ilyesmi mostanában nincsen, legfeljebb egy-egy recenzió jelenik meg, az is jó későn! A könyvterjesztés is jól működött. Bár állami vezérlésű volt, a példányszámokról előre egyeztetni kellett a megyei könyvelosztó központokkal, végül pedig a Kiadói Főigazgatóság döntött róla, a könyvek eljutottak a boltokba a megyei, városi és falusi, azaz szövetkezeti könyvterjesztő vállalatokon keresztül, és a könyveink el is fogytak. Legfeljebb az volt a baj – és ez az általános takarékoskodás idején, a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején fordult elő –, hogy a papírhiány miatt a nagyobb vagy igen nagy példányszámban megrendelt könyveinket csak a megrendeltnél kisebb példányszámban tudtuk piacra dobni.

Jártunk író-olvasó találkozókra is, különösen a falusi könyvhónap alkalmával, leginkább oda, ahonnan a szerzők származtak. Meglepően sokan vettek részt ezeken a rendezvényeken. Emlékszem, hogy amikor Veress Dánielnek megjelent a Mikes Kelemenről szóló monográfiája, akkor elmentünk Alsócsernátonba. Nagyon jóízű beszélgetés alakult ki, és nagyon jólesett látni, hogy micsoda olvasott, tájékozott, irodalmi múltunk iránt különleges érdeklődést mutató székely parasztemberek voltak ott, vagy egy-egy falusi házban, ahová meghívtak, a Tanulók Könyvtára szinte hiánytalanul sorakozó köteteit a tékában.

Kiss Ágnes

Kerekes György

1933-ban született Lupényben. Középiskolai tanulmányait Zilahon végezte (1951), majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen román nyelv- és irodalomtanári képesítést szerzett (1955). 1969-ig az Irodalmi Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségében dolgozott, 1970-től a Dacia Könyvkiadó magyar–német osztályának felelős szerkesztője, illetve főszerkesztője. Műfordítóként is dolgozott, önálló kötetekben és gyűjteményekben megjelent román klasszikus és kortárs prózafordításain kívül gyakran közölt román irodalmi vonatkozású cikkeket, könyvkritikákat. Az 1990-es évek első felében részlegvezető-szerkesztő volt a részvénytársasággá alakult Dacia kiadónál. 1995-ben vonult nyugalomba, de nyugdíjas éveiben is tevékenykedett szerkesztőként, fordítóként. Az Ábel Kiadó megbízásából több általános iskolai és középiskolai tankönyvet fordított. 1995-2022 között az Erdélyi Múzeum folyóirat munkatársa. 2015-ben az Erdélyi Múzeum-Egyesület Gróf Mikó Imre emléklappal és emlékéremmel jutalmazta, a Kolozsvár Társaság Kolozsvár büszkesége oklevéllel és plakettel tüntette ki.

‍