Vitaindító reflexiók Gothár Tamás verseire

13. kör – amikor láttam, felnevettem erre a triviálisan baljós (szám)misztikára, s kirázott a hideg, mint amikor Tamás verseit olvasom, mert azok sem kevésbé misztikusak, a maguk rezignáltan szocioegzisztenciális létvizitjeikben vagy a ciklikusan magányokba fulladó road movie jelenet/jelenlétfolyamokban és -foszlányokban.

Élet, halál, fulladás, ki- és megfulladás. Fojtás.

Sok a tünet, de vajon mi lehet a kórkép? – teszem fel ezt a már látszólag untig ide-odarágott kérdést, mert, ugyebár, az igazság megszabadít, de csak mielőtt végzett… velem, vele, veletek, az újfiúval, a függővel, a békével, a függéssel, a függetlenséggel, velünk?

Mondjuk, metamodern… okok, mondvacsinált okozatokkal? Mertek a miértekre?

De hát a testé vagyunk, s van, akinek a tárgyak súlya nyilvánvaló, mert ruha kell a darabokra (szét)függött halottakra. S el-elkap a pánik a blokkok között, nemcsak Kelet-Európában, ahol a szorongás nyelve mindannyiunk nyelve. Nyerítünk, az idő homok, ahogy a szeretet is, fájdalom, félelem és magány, a papagáj meg polifónia.

Az a fajta polifónia, ami ezekben a versekben feltárul, hullámzik s árnyékot vet, somfordál és kiráz, mert kontinenseket lehet bejárni, halakkal lehet küzdeni, rászokni a crackre, rászokni mindenre, tékozolni, s ülni padokon centrumoknak tűnő perifériákban…

De hol az otthon? Melyik parton, melyik dűnén? Elijesztjük a halakat, s minket elijeszt a sok homok… elijesztése önmagunknak, a másiknak…

Copil fără părinți, ugyanaz a homok.

Meg:

„Közös az, ahonnan elindulok: ugyanoda érkezem”

Parmenidész s párhuzamos történetek.

Azok.

Sok álombéli bűzborz énekli, hogy hát egyedül sokan, de kevesen, keveset élünk…

Ahogy eklektikusak ezek a versek, annyiféleképp keresünk, sokszor csak azért, hogy önmagunkat meg ne találjuk: dicsőség és fájdalom, dolores et gloria, vízpart és hullám, latin csajok és kutyák, kivertek, otthontalanok, rókák, testek, tárgyak, bozótok… s közben mégis lelhetünk magunkra, padokra, hullámokra, eszmecserékre, kezdetekre s végekre.

Azt mondom, ma nem ijesztjük el a kapást!

A fenti szöveg október 24-én a kolozsvári Bulgakov kávéházban lezajlott 13. Bréda Ferenc Irodalmi Körön elhangzott vitaindító szerkesztett változata.

Pataki-Péter Hanna 1997-ben született Csíkszeredában. 2020-ban szerzett diplomát a kolozsvári BBTE Bölcsészettudományi Karának világ- és összehasonlító irodalom szakán. Jelenleg a mesteri disszertációján dolgozik.

‍