.svg)
Talán elég későn ébredtem rá, már jócskán a kijárási korlátozás közepén, hogy lezárultak az utak a kifelé, nincs más lehetőség, mint számot vetni önmagunkkal. Hogy elfogytak az utak, ösvények maradtak, Holzwege, mondja a német, és bár nem pontos megfelelője a magyarnak, de le akartam írni a szót, németül, mert tetszik. Azt is mondhatnám, szeretem. Beleszerettem a szóba. Vannak ilyen szavak, eljött az ideje a szavak felülvizsgálatának is, hiszen nemcsak az útjaink fogytak el, hanem megszokott gyakorlataink is, melyek – legalábbis nekem – nem azért hiányoznak, mert hiányzik a mozgás, a kijárás, a szociális kapcsolatok vagy – uram bocsá’ – az emberek. Nem, mindezek azért hiányoznak, mert lemeztelenedtünk.
És most fel is számolom a személyességet hamar eltüntető többes számot, a kiterjesztést, mert lám, segít a nyelv a rejtőzködésben, még ha tudatlanul, akaratlanul, önkéntelenül is, mondhatnám, megszokásból. Lemeztelenedtem. Állok, ülök, fekszem pőrén, jól bevált, mindent, főként magamat elfedő gyakorlataim nélkül, melyek – mint nagyon hamar kiderül – javarészt teljesen fölöslegesek. Azaz dehogy: elfednek, könnyebbé tesznek mindent, mert tanítani kell, készülni kell, írni kell, menni kell, vásárolni kell, gyereket nevelni, szeretkezni (vagy kefélni), beszélni és beszélgetni, szóval elfednek. Aztán persze hamar kiderül, semmi sem kell. Legalábbis nem szükségszerű mindez, és ahogy ott fekszem, állok, ülök pőrén, látom, mindezek sétányként futnak keresztül-kasul az életen, szinte előírnak minden mozdulatot, cselekvést, sőt, gondolatot. Holott mellettük, alattuk, keresztbe-kasul indulnak beláthatatlan irányokba apró, kitaposatlan ösvények, erdei faszállítóutak (mondom, szeretem), melyeken nincsenek ismerős kereszteződések, megszokott bekötőutak vagy buszmegállók, nincsenek bevált, azonosítható viszonyok, nincs semmi, csak én, pőrén, ismeretlenül, félelmetesen.
Ülök a zuhanyzó hideg csempéjén, zuhog a víz megállíthatatlanul, és koponyámban szavak kergetőznek, valami visszafordíthatatlan feszültséget gerjesztenek, próbálom elkapni őket, jelentéseket generálni, újabb és újabb értelmeket kreálni, összefűzni őket, mert így szoktam meg, ezt várják, hogy majd összeáll, kiderül, világos lesz, egyértelmű, fényes… Hát kurvára nem. Holzwege, beleszerettem a szóba, így többes számban, tetszik rejtélyes, titokzatos volta, ahogy a többes szám szétszórja a jelentést, ahogy szanaszét visz, ahogy megállíthatatlanul fut bele odvas tölgyek és bükkök között a rengetegbe. Zuhog a víz megállíthatatlanul, és koponyám belső falán ösvények kanyarognak.
Nos így. Így telnek a napok. Holzwege. Bár lehet, egyszerűen csak ki kellene mennem.
