.svg)
Sipos László: A múzsa délutánja
90 sor. A minimalista költőnél elpattan a húr
Táskámat szemem alatt tartom,
visszafogott vagyok, általában
nem írom le ezt se.
Egyetlen pontba
szoktam sűrűsödni le nem írt
mondataim végén, verseim címét,
ha leírom egyáltalán, csak három
ponttal jelölöm, könyveimet
elektronikus kódok mélyére rejtem.
E-bookként is alig találhatóak,
profi hackerrek dolgoztak évekig,
míg eljutottak a tartalomjegyzékig, ahol,
most már be kell vallanom,
ők is csak pontokat találtak,
de ezek a pontok az utóbbi időben
elkezdtek képekké összeállni,
teljesen váratlan kombinációkat
hoznak össze, néha – kénytelen vagyok
elismerni – igenis szavakká sűrűsödnek.
Mélysötét éjszakákon, azúrkék egű
nappalokon, még a mondatok
létrejötte sem kizárt.
Nem tudom, milyen ősi vírus okozza,
de az elmúlt héten a szavak
leírt versekké kezdtek
rendeződni, rémülten látom
a tikos felületen, hogy burjánzanak
szonettek, rondók, villanellák,
hömpölygő szabadversek,
önmagukba zárt haikuk, kikacsintó
epigrammák, komor négysorosok,
pedig nekem eszem ágában
sem volt leírni őket, de amióta
valami titkos rekeszben
elpattant a húr, átszakadt a gát –
(nem tudom, miként lehet ezt
ennél tömörebben megfogalmazni)
egészen váratlan dolgok
történnek velem. Sosemvolt események
sorjáznak, nem csupán lelki
szemeim előtt, de a valóságban,
igen, ebben a terjengő,
véget nem érő, homályos,
lidércfények által be- és kijelzett
mocsárban is egyre több olyan
dolog akad, amit megírhatnék,
leírhatnék, hogy szép a tavasz és
egészen apró pillangókra vár,
vagy, hogy az ősz is fogja magát
olykor, és sosemvolt nyarakra gondol.
Egyszóval, egyszóval mindez,
egyetlen szóval már nem írható
le semmiképpen, sőt egész
mondatok sorával is lehetetlen.
Folyamatosan az az érzésem,
hogy a világ általam korábban meg
nem írt kötetek sorává rendeződik,
amelyben képversek végtelen
univerzumait kevergeti bölcs
öregként a Fennvaló, miközben
ördögi mosolyok villannak meg
hajdani és eljövendő angyali
teremtések bokáin, miközben –
és éppen e közöttiség jelzi, jelenti, hogy
göcs van a világban, szavak közötti,
olyan tér, amelyet pontokkal
vagy szavakkal betölteni egyszerűen
lehetetlen, mert a szavak közötti sávban
újabb szavak bukkannak elő, és a pontok
sem jelentenek megoldást, mert a csend,
az örökbéke, a végtelen kezdet
helyett a pontok után is újabb mondatok
következnek, és nem a három pont
szentháromságát, nem is a négy fal,
négy pont, négy zárójel közé szorult
ember nyugalmát jelzik, hanem a világgá
osztódás megmagyarázhatatlan, ismét csak
megmagyarázhatatlan kényszerét, ami,
és ez egyre nyilvánvalóbb, nem is kényszer,
de szükségszerűség, a szükségszerűség
mélyén lakozó kimondás szabadsága,
a legyen nyomasztó és elviselhetetlen
világossága, amelyet immár nem lehet
visszaútra kényszeríteni, mert járja a
maga ok-okozati útját, miközben
folyamatosan hasonló világok,
lehetőségek univerzumaihoz,
elképzelt, de még le sem írt
verssoraihoz közelít és...
az egyetlen, ideiglenes megoldás,
hogy a mondat végére ezúttal mégsem
teszem ki a pontot – így
Nem voltam jó természetrajzból
Nem voltam jó természetrajzból,
lehetetlen gépek a fák.
Harmatcsepp zúg át az időn és
homlokom éri.
Nem voltam jó természetrajzból,
rajzolni sem tanítottak.
Kibillent fény lettem,
tükör előtti.
Ébreszthetetlen
állapotokban laktam.
IQ-mat haikukká dörzsölték fura ábrák,
víg miniszoknyák közt a fehérlő fény
alabástrom játéka.
Nem voltam jó természetrajzból,
most mégis gyűjteni kezdtem.
Nézem tűhegyre feszített céljaimat,
míg lassan potrohuk omlik,
szárnyuk aláhull.
