.svg)
Márton Árpád: Illusztráció Sík Sándor Az Oltárkő alatt című verséhez, 2006
Mint a tücsök
Mint a tücsök,
hegedülök.
Mint a tücsök a tengerparton,
hő homokon, kövek között,
míg a habok futnak morajlón –
hegedülök, mint a tücsök.
Sorjázó évezredek óta
hangzik föl ugyanaz a nóta,
harsog, ragyog a nyers elem,
s én azt figyelem, művelem:
cip-cirríí – hosszú fájdalom,
és cir-cir – rövid vigalom,
cirregetve munkálgatom,
cirregést hallgatva, dalom.
Mert homokon, kövek között
mégiscsak ez a kis tücsök
az élet – zengő kín s öröm,
leginkább hozzá van közöm.
Sívó homokon, gyilkos örvény
mellett is betelt itt a törvény:
élet szól mégis, csak azért is,
és hogy érdemes – higgyem én is.
Laokoón
Ismerte ő jól a görögöket.
„Timeo Danaos...” – mind hajtogatta.
Trójai nyelven mondta, érthetően.
Szavára nem hallgatott senki sem.
Tudta, akit a látvány elvakít,
s nem néz a dolgok rejtett belsejébe,
becsapja a ravasz Odüsszeusz,
maga veszejti el saját magát.
Trója még áll, falai ellenállnak,
de benn már bomlik a rend és az erkölcs.
Tudta, hogy tudják ezt a görögök,
csellel akarják bevenni a várost.
Az achájok bármint győzni akarnak.
Oly sok év után sem mondtak le erről.
S tudta, az istenek is ezt akarják.
Hisz főpap volt, ismerte őket is jól.
És mégis szólott és kiáltozott,
hogy ne hozzák be azt a falovat,
mert tudta, csak ő tudta egyedül:
szembe lehet szállni az istenekkel.
Ezért büntette őt meg úgy Zeusz,
ezért küldte rá kígyóit Poszeidón,
hogy vele és két táltos, szép fiával
kiirtsa írmagját is e tudásnak.
Favágás
Milyen különös szertartás volt
a hasábfák darabolása...
Fülemben még a favágógép
kínkeserves zakatolása.
Szamár hózta a ház elébe,
simogatni-jó-nagy pofa,
éktelen fülű jámbor jószág,
szegények megváltó lova.
Végül a masina beindult.
Felsivított a körfürész,
miként halálos ítéletet
kér a vádlottra az ügyész.
Gyűlt, gyűlt a tönk „hűvös halomba”,
drága pénzen vett tűzifa,
záloga téli melegeknek.
Várt rá a pince ablaka,
hogy elnyelje homályos odva.
Hordtam, dobáltam sorra én
a fagyos, még nedves, nehéz fát.
Hová lett az a kis legény,
ki szinte szórakozásképpen
járt le a pince mélyibe
gyér petróleumlámpa-fényénél
gyújtóst aprítani ízibe?
Fölhasogatni a bogos fát,
a nagy fejszét lendíteni
virtuskodva a tönkkel együtt,
míg éle azt kettészeli.
Ölelve cipelni az öl fát...
Illata van, jó illata
fának, hidegnek, egészségnek.
A kormos üveg illata,
még az is balzsamos emlék lett.
A füstnek tömjénszaga volt.
A vaskályhában a dohos fa
sírva és lobogva dalolt.
Lelkem különös rezervátuma
Itt a füvet le nem kaszálják,
vastag szőnyeg a pázsit és avar,
ott korhadnak a csonka szálfák,
hol vihar tépte ki őket tavaly.
A vízhez csapás visz, nem ösvény.
Csokrokban nő a csúcson a gyopár.
Itt a vadon szava a törvény,
s a mord szikla is mohos, nem kopár.
Lelkem különös rezervátuma,
ahol hó csillan s tiszta hegyi tó,
s az avar-múlt is megtalálható,
tipró, szennyes láb nem léphet oda.
Kedv-gidók, vágy-hiúzok, álom-őzek
derűs, külön világban kergetőznek.
Láttam egy fát
Láttam egy fát a buja nyárban,
egy kiszáradt, reménytelen fát.
Ahogy az eget markolászta,
maga volt a sivár enyészet.
Koronája, ága kopár volt,
de a törzsén mégis kibuggyant,
mégis kisarjadott az élet,
mohából, kéregből levél nőtt.
Elborzasztó és megható volt.
Maga testét földdé alázta.
Zöldellve dalolt az enyészet,
mikor minden zengett a nyárban.
Csendélet, 2015
Kitartóan adakozó ez az ősz.
Bejártam megszokott kóborútjaimat.
A mező ajándéka:
három szál kései kikerics –
a törékeny szépség szimbóluma.
A földön egy töltényhüvelyt is találtam,
amely a gyilkolás jelképe lehet.
A virágokat itthon
az üres hüvelybe tettem:
a karcsú váza s a kikericsek
különös csendélet, amelyből
puskagolyó helyett
a háborúban elgyötörtek
békevágya tart felénk.
Dal
Ólomodik a dalom,
nehezül a szívem.
Lehorgonyoz a hajóm,
nem suhan a vízen.
A hullámok rám köpnek,
beken a hold éjjel.
„Elfognak és felkötnek”
harmatos kötéllel.
Kalóz volnék, vagy talán
nincs is semmi bűnöm?
Erre új kor hajnalán
fény kell hogy derüljön.
