Versek

Album

A falu közepén telepített fenyves, hideg, tápérték

nélküli föld, mesterségesen csapott ösvények.

Gyerekként elhittük, hogy tömegsírok vannak alatta.

Ezt, a szélirányban növő nyírfák rengetegét

az ősláp szegélyében, vagy a születésem előtt kiépített pincét,

amire sose épült ház, de a telek korhadó kerítésén hazafelé

mindig bemásztunk a mellette levő kútba nézni,

megszámolni a belehullott állatokat.

Nem tudom, mit vinnék magammal inkább erről a környékről,

de nem ismerek másik kutat.

Azt mondod, a temetőben van még, de ha

arra indulok, a meleget érzem, amit évekkel ezelőtt

a földszinten napokig, karácsony után.

A temető széléből lopott fenyővel fűtöttünk,

miután lebontottuk róla a díszeket.

Úgy képzelem, olyan a forróság odalent is

nyaranta ott, ahová mégsem vetül árnyék.

A kertünkben más éghajlati öv növényei terjeszkednek

agresszívan. Kint égetjük el a díszfák kupacba hordott fiait.

A családi ünnepekből másra nem emlékszem.

Páratartalom

Az előző fürdővíz maradékába,

a kád végi mélyedésben rekedt vízbe

feledékenységből minden nap beülök.

Hideg, akár az autód motorházteteje,

a felejthetetlen színe, vagy a jeeped kerekeinek sikító hangja.

A fóliasátrakon túlról közeledett kétnaponta tízkor.

A dohányzó lécei közti réseken át szabdalt táj,

irdatlan kerekek.

Nem hiszem, hogy valaha felmelegszik a kád fala,

a friss zománc, amit tilos súrolni, mint másoknak

felülni az autódra.

Hiányzik. És a környék is, ahol leparkoltunk, egy fullasztó

erdőben, ahol kész vannak már a házak, de csak

mi vagyunk ott és néhány állat, békák. A mutatóujjad, ami

denevérek pályáját követi, az egyetlen fénylő égitest,

amit a szürkület felhőin át észrevettünk.

Amikor vitorlázórepülőt vezettél, felülről egy varjúraj

mozgását figyelted a havas földek felett. A szemgolyóm

miatt mesélted el, olyan hirtelen mozdul a pupilla,

a szivárványhártya, mint a varjak egy elfelejtett északi

országban azon a délutánon. Az első hasonlat, ami

idegen nyelven szól rólam.

Penészfoltok nőnek a fürdőben, vacogva figyelem

naponta kétszer, hogyan hódítják meg a tónusok

az egybefüggő falszínt.

Életveszély

Az összes álnevedet elárultad,

teljhatalmat adtál, de amint hátat fordítok,

kémeid csaholását hallom.

Egy déli kikötővárosba szökök,

ahol ha behúzom a zsinórt,

frissen mosott ruháimon

a szemközti lakók életének illatát érzem.

A főztjeiket, leheletüket, vitáikat hordom,

csak deréktól felfelé, látásból ismert emberek

előző napja alá rejtem a saját szagomat.

És bárkit főbe lőnék azért, hogy újra szólj hozzám.

Mint éjszakánként: megint rémálmom volt – mondom –,

pedig ha irányíthatnám szervezetem működését,

még sokáig nem ébrednék fel.

Megvárnám, hogy megöregedj, megszelídülj

és elhidd, patak vesz körbe,

bármerre indulnak a helyszínelő rendőrkutyák,

elvesztik a szagot, és hogy engem kínálhatnak

bármilyen gazdag gyümölcstálakkal,

nélküled nem kóstolok bele.

De most vásárolni megyek,

a látnivalók mellett elhaladva

a macskakövet nézem,

paradicsomot veszek nevetve, olívát és sajtot.

Ha személyesen jönnél, az egész úgyis hiába.

Gergely Borbála 1991-ben született Móron. Végzett festészetet és színházkultúra szakirányt, közben tanult újságírást is, vizuális kultúra szakember. Jelenleg Kolozsváron él.