Mi látszik a Holdról?

Hogy mi minden látszik a Holdról, arról legendák terjengenek, vagy inkább szóbeszédek. A Holdról mindig az látszik, aminek látszania kell egy aktuális világmagyarázathoz. Egy példátlan választási győzelem, esetleg egy példátlan választási vereség – attól függ, honnan nézzük –, az feltétlenül látszik. A Holdról általában az olcsó publicisztikai megfogalmazások, az igénytelen retorikai fordulatok látszanak leginkább, de lehet, hogy azok a Marsról is. Mindenképpen látszania kell egy nemzetközi focibajnokságnak, de akár egy győztes mérkőzésnek, egy csodagólnak is. Látszanak háborúk, bombarobbanások gombostűfejei, természeti katasztrófák, éhínségek, világjárványok, globális pénzügyi tranzakciók, olimpiák, és természetesen a Kínai Nagy Fal, amely – állítólag – tényleg látszik. A Nagy Dolgok látszanak. Nem látszanak az álmos hajnalok, az önmarcangoló éjszakák, személyes tragédiák, meggyötört életek, félresiklott pályák, elveszett lelkek bolyongásai a mindennapi útvesztőkben, az elkerülhetetlen kudarcok vigasztalansága, a megkönnyebbülés, amely minden napfelkeltekor eltölti a lelket, a megmagyarázhatatlan boldogság egy tengerparti sávon, gyarlóságok és sikerek, csalások és csalatások, álmok, szerelmek, félelmek, szorongások és halálok.

Kosztolányi írja Síppal, dobbal, nádi hegedűvel című nagy versében: „És ködbe veszve/lenn messze-messze/csábítgatott száz új titok./Csábítva gyulladott a lámpa/az elektromos éjszakába,/sok lámpa, gyertya, milliom/ezer tüzelő liliom/s én szálltam, szállottam tovább” – mindez nem látszik onnan fentről.

Istennek talán látszania kéne, de ahhoz jól kell megválasztani a nézőpontot.

Pedig elég pontosan tudható, mi látszik a Holdról. Vagy odafentről, a Hold közvetlen közeléből, annak sötét oldala felől nézve is. (Erről persze mindig eszembe jut az amerikai holdprogram náciktól megörökölt „atyjának”, Wernher von Braunnak tulajdonított mondás: „Nincs olyan, hogy a Hold sötét oldala. Az egész Hold sötét.”) A földi hiúságok – értsd: fontos események – bábeli zűrzavarában, az esztelen médiazajban a címlapokon némiképp lejjebb sorolódott a mérsékelt érdeklődést kiváltó hír, miszerint a NASA Artemis II programjának keretében ismét emberes küldetés hagyta el a Föld körüli pályát – 1972 óta először. A négy űrhajós megközelítette a Holdat (bár nem szálltak le), és olyan távolra merészkedtek a mélyűrbe, mint ember soha azelőtt. Kis lépés a közvéleménynek, nagy lépés az emberiségnek. A Holdról a felkelő Föld látszik, amint gyönyörű kékes árnyalatokban játszva kibontakozik a sötétségből. Oly távol van fentről, és mégis közel. A Holdra, az űrbe való vágyódásunk, a néma ámulat, amely hatalmába kerít bennünket a csillagos égbolt alatt éjszaka, ha sikerül távol kerülnünk saját „tűzfalunktól”, a fényszennyeződéstől (a sivatag! a tökéletesen tiszta égboltot a sivatagból látni), egy paradoxont rejt magában: egyszerre a legtudományosabb és legköltőibb törekvés és érdeklődés, amely áthatja az emberi szellemet. A végtelenség ígérete és lehetősége ugyanúgy lenyűgözi a tudós elméjét, mint a poéta képzelőerejét – de hát ezek már-már banalitások.

A kegyelem című új Sorrentino-filmben egy olasz mérnök, távol a Földtől, az egyszemélyes űrkapszulájában – nem tudva, hogy figyelik lentről – váratlanul sírva fakad; majd derülni kezd azon, hogy a könnye az alacsony gravitációjú térben lassan-lassan ellebeg. Követi tekintetével, és kivörösödött szemei alatt a ráncok mosolyba rendeződnek. Az ember mindenütt ember, földön, vízben, levegőben – ennek a felismerésnek a mélyén olyan titok rejlik, ami racionális eszközökkel megfejthetetlen, és csak képes beszéddel, a művészetből kibomló sejtésekkel és sejtetésekkel közelíthető meg valamelyest. Alighanem mindannyiunknak Hold körüli pályára kéne állnia egyszer az életben, minden embernek el kéne távolodnia a Földtől, hogy képes legyen rálátni a világunkra, önmagunkra.

Ha most felnéznék az égre, az Artemis-küldetés űrhajóját már nem képzelhetném oda – az asztronauták sikeresen hazatértek, tíz napos repülés után. Mégis egy méltatlanul kevéssé ismert magyar együttes, az After Crying Noktürn című dalának sorai jutnak eszembe: „Nézd, mennyi szélfútta lélek,/Csillagtalan, zárt világ./ Hány sóhajom semmivé lett,/Mégis lélegzem tovább.” Idegenek az éjszakában. Az embert mindig nyugtalansággal töltötte el a csillagtalan, zárt világállapot – nem elhagyni akarja, csak túltekinteni a mindenkori horizonton, ahol valaminek lennie kell. A Holdról mi magunk látszunk, magunknak.