.svg)
Akadályverseny
Egyszer átvittelek szándékosan a sejtjeimbe,
mert azt hittem osztódással szaporodik a
készenléti állapot, s jobban felhallatszik az
égig, ha együtt énekelünk; a duplikátum
végtelenbe futó húrjaiban jobban felerősödik
a dallamváltó kánon. Arcodat rejtette kottafejem.
És a szélben köröztünk egyre magasabban,
szárnyaink nőttek a fényben, hajszálgyökereink
felszakadtak sötét alagutakban, a füstben velünk
gomolyogtak a megtisztult áramlatok, apró
csillagokat festettünk az álmok ablakára, táncra
kértük a vasorrú bábát, új díszítést pingáltunk
a mesebeli mézeskalácsházra, nyerget raktunk
a madarak hátára, bízván a szárnyalás örömében.
Mégis csak odáig értünk, ahol véget ért a
repülési zóna, ahol a kékbe belecsorgott a
fekete, ahol kenyérre léptünk az ingoványon,
sárba ejtettük a virágokat, ahonnan nem jött
vissza az eldobott bumeráng, ahol nem tudtuk
megmászni a falakat, s nem tudtunk kulcsot
keresni a felfedezett zárba, ahol nem tudtunk
mit kezdeni nehezen megszerzett hatalmunkkal.
Az érintés helye
Az ablakok mögött van valami ismerős,
ami vonzza az ismeretlent, s ahogy arcod
belopakodik a túloldal mélyébe, lelked,
mint pirotechnikai szakértő lángot lobbant
az üvegen át; felmelegíti a kávéfőző hideg
burkolatát, a seprűnyelet megmozdítja a
sarokban, megfényezi a vödör oldalát, hogy
tükröt tartson neki, s nem hagyja, hogy maradék
ragyogása összetörjön az anyagból mintázott
védelmi fal atomjai között, nem akar beépülni
az odabent bujkáló szomorúság nyúlványába,
áldozni akar az időtlenség oltár előtt, s izzóan
személyes akar maradni, hogy beengedtessék
az érintések helyére, s az agyonhasznált szavak
mellett hozzáérjen a lüktető végtelen ingája, mely
lassú mozgással méri a távolságot a van, a lehet,
és a kell körpályáján.
Expedíció egy romkocsmában
Odabent csak egy szál dróton lóg a lélek,
a fény törékeny szegélyén nincsenek életjelek,
megfagyott virágcsokrok az ott felejtett szavak,
a rések között halálszag lapul, gyöngyfűzért
terít a falakra a hideg.
Úgy érzem, mintha valaki rám nyitná a présház ajtaját,
ahol üveggolyóba keményedtek a szőlőszemek.
Lábamon hűvös érintés a fű, meggörbültek a fák
csontjai, a fájdalom is dögrováson van, s ha rálépek
a fagyos földre, nem hagyok nyomot a homokkövön.
Beköltözött ide az éjszaka, mint jogcím nélküli örökös bérlő.
Nem merek megszólalni, nem töröm meg a csendet,
pedig a Semmi itt van egész közel.
Nincs egyetlen árnyalak a térben, az égről sem jönnek
angyalok, akikkel szövetséget köthetnék, hogy legyőzzük
az éjszakát, hogy összeszedjük a meglőtt madarakat,
s megtanítsuk őket újra repülni a visszatérő ősök tiszteletére.
