Versek

nézem magam

papír üresen üres mint

az életem minden napra

jut valami semmiség

magamtól félek nem a

világtól belülről ölnek

meg őszi ködben agyagos

sárban tévelygek

leplombálva versek

hajóm a parti homokba

süllyedt árbocrúdjára

fölhúzva lelkem gyászlobogója

házamnak nemcsak a négy

fala minden egyes tégla

csonttáfagyva

mindaz amiért élni érdemes

nagyon múlik el

szám szélére kiül a rettenet

nézem magam a lélek

tükrébe egy irdatlan

féreg néz vissza rám

hová jutottam

mitől jó a jó

mitől szép a szép

legtöbbször a piros alma férges

legtisztább ablak mögött

lapul a gonosz

tetszik a hóhér mosolya

találkoztam istennel

mit jelent

találkoztam ördöggel

mit jelent

célal vagy céltalan

hová jutottam

mindvégig csak haldokoltam

nem is éltem

amibe belefogtam nem

jutottam a végére

nem hozakodom elő

semmivel védelemre

ültem volna kertembe

fejem asszonyom ölébe rejtve

ahol majd

hová hurcolnak az évek

bent vagyok a sűrűjébe

merre menjek út ösvény semmere

testem a hajnal kikezdte

két kezem két lábam összes

társaságom ami távol volt közel

minden nagyon múlik el

nem amire vártam mindig

valami más van semmi se jön

össze ágyam évente cserélem

szűkebbre már egészen koporsó

formája van járom a temető

kertet sírhelyet keresek ahol

kisértetem magamat kísérgetem

szófelnégyelve

költő vagyok

vagy mi a fene

föld és ég

között vergődve

szófelnégyelve

szókerékbe törve

szókaróba húzva

szómáglyán égve

ajtóra kiszegezve

lelkem denevér

könyv

ég a könyvtár

ablakain kicsap a láng

meg kell mentened mondják

hónom alá dugják rohanok

az egyetlen könyvvel

kiérve látom szó sincs

semmiféle könyvről valami

mást szorongatok amiről

fogalmam sincs micsoda

lenyúzott fán üldögélve

min mélázok hová nézek

arcom keveset enged

sejteni a világ dolgairól

valami mindig kedvem szegi

várom közben elfelejtem mit

tövig koptatott az idő köszörűköve

és mintha élvezné bennem

ez a kuncogás

hogy isten rontását magamról

le nem törölhetem