Versek

Pinczehelyi Sándor: I like Bartók. A GYŰJTEMÉNY - Alföldi Róbert fotógyűjteménye jóvoltából.

Állomások(k)

Megérkeztünk.

Huzatos, lepusztult peronon

ülünk egy padon és az utolsó

szerelvényre várunk.

A hangosbemondó egykedvűen közli:

„Vonat érkezik Valahonnanból

a hármas vágányra,

kérem, a sínek mellett vigyázzanak!”

És mi szedelőzkődünk,

sok a látható csomagunk,

de még több a láthatatlan.

A gyerekek már nincsenek velünk,

mert közben észrevétlenül felnőttek,

és a saját szerelvényeikre várnak.

Elindulunk, hogy felcihelődjünk

a vasúti kocsi magas lépcsőin.

A vagon majdnem üres,

válogathatunk a fülkék között.

Kényelmesen elhelyezkedünk

egymással szemben,

mindketten ablak mellett.

A vonatablakok szép kilátást

nyújtanak a szabadságra,

a szabadulás illúziójára.

Nem szólunk egymáshoz,

sokáig hallgatásba burkolódzunk,

ez a mi kétszemélyes csöndünk,

– a mi kétszemélyes csődünk –

Vasparipánk csökönyösen vesztegel…

Miért nem indul már?

Senki sem jön, sehol egy kalauz,

órák telnek el így, ebben a veszteglésben,

hosszú, lomha órák… egyszer csak meglódul

a szerelvény és gördülni kezd.

Megnyugszunk, hogy minden rendben,

egymás után bóbiskolunk el.

Egyszerre ébredünk, s te

finoman, gyöngéden

megsimogatod a kezem.

Nem emlékszem már, hogy

mikor kerültünk utoljára

ennyire testközelbe egymással.

Elpirulok, zavarba jövök,

a vonat robogni kezd,

eszeveszetten száguld,

szilánkjaira töri intimitásunkat.

„Hová is utazunk?” Kérdem félénken.

„Nemtudomba, Nemtudom városába.”

Mondod kétes határozottsággal,

majd hozzáteszed:

„Isten fog várni minket ott.”

„Hogy ismerjük fel, hogy ő az?

Nem tévesztjük össze valaki mással?”

„Sötétzöld öltöny és törtfehér ing lesz rajta,

haja ezüstös, szemei búzavirágkékek.

Különösen szép és sugárzó ábrázatú férfi

az Úr,

egyetlen halandó sem vetekedhet

a képmásával.”

„És nála fogunk megszállni?”

„Igen, azt hiszem, bár minden

olyan bizonytalan, a megérkezés is.

Csak az a biztos, hogy utazunk,

hogy úton vagyunk,

hogy zakatol a vonatunk,

hogy zakatol a lét bennünk,

hogy lélek-bolygók vagyunk,

s esetlegesen kerengünk.”

Még mindig úton vagyunk,

még mindig egymással szemben,

még mindig reménykedünk,

hogy Isten lesz a vendéglátónk.

Újabb állomás következik, hirtelen

elsötétül a kép, csak hangok hallatszanak:

egyenletes, majd szakadozó levegővételek,

aztán csönd jön, csillag-csuklyás csönd,

hamuszürke havazás, lélekhószakadás

a tikkasztó éjszakában…

Megérkeztünk?

Tényvers

Huszonhárom év után

bejelentette hogy elmegy

csak úgy egyszerűen

mintha azt mondaná

hogy kenyérért szalad

a sarki boltba…

Vasárnap este volt

ott álltam a szoba közepén

gombóccal a torkomban

régmúlt havazások

csöndje sűrűsödött bennem…

Sírhatnékom támadt de nem sírtam

csak befele a láthatatlanba

erősnek kell lennem gondoltam

magamban és meg is próbáltam

de az önsajnálat erősebb volt nálam

hogy éppen mit érzek arcomra mázolta…

Ő azonban szenvtelenül

összepakolta a holmiját és indult

elköszönt elment itt hagyott

a nyirkosan pislákoló őszi estében…

Az üresség űrtartalma végtelen

szundikál benne a védtelen

meztelenül pőrén kopáran

az egyedülvalóságban

Hosszan néztem utána

a fiam után…

aztán a nyitott ablakhoz léptem

egyetlen csillag árválkodott az égen

meg-megremegett csecsemőfehéren…

‍