Versek

Kelemen Kinga munkája.

Kitörési kísérlet

1.

ahol baltanyomok vannak, ott balta járt

a felfeszített tér határai törtek

fák képkeretben körben a falon

könnyező erdészekről álmodsz alattuk

a félfán hónapok után is látható a szénpor

világít belőle

az ismeretlenül gyűlöltek ujjlenyomata

azt hittem, körültekintően cselekszem

ha nem nézek körül

nem gazdagodom olyasmivel, amit

eladósodva zálogba kell adnom

de te leírtál mindent

nagy láttató erővel, mint egy katasztrófát

sejtető romantikus

a homokra kicsapódott hullám

habja oszlik ilyen halk surrogással

ahogy mosdasz, törülközöl

annyi a terhelés, amennyit

megbír a szerkezet, olvasom

sodronyívek a sodrás fölött

a közös ebéd helyett sétát javaslok

át a szabadsághídon, oda-vissza

egy népirtás hírétől remegett a hangod

hazugság lett volna erőt venni rajta

abba roppanunk bele, amiben erősek vagyunk

2.

padlófűtés, mondtad, pedig

metafizikailag gondoltam indokoltnak

a forróságot a talpam alatt

éppen sínyleni kezdtem

hogy nem kértem vendégpapucsot –

arra a kis időre minek

betokosodni egy délibábba

ki gondolta, hogy ez tart fogva majd

ez a közvetlenül belém áramló hő

ha elmozdulok, szökik

leroskadsz, sarokba szorítod a hátad

fáradt vagy, mint a budai föld

az ölnyi könyv papírzacskóban

hol ebbe, hol abba veted magad

elmerülni abban, amihez

se közöd, se távolságaid

mintha az idő a torok, benne mi

az öklendezés

feljönnénk, lenyel

meneküléssel elejét venni a

maradni akarásnak

salétromfelhőkké, kopásesőkké válni

nagykabáttal súrolni még

a visszeres tűzfalat

nem illik hozzád ez a lakás

de szeretem, mondtad

Ők, azaz mi

Bárhová fordulunk, a szeretetéhség az úr.

Az utcára néző helyeken nem csak a fény nyer teret,

hanem az inszomniás zenészek panaszáradata,

a depressziós festők vég nélküli sóhajai,

és a krákogás, amellyel az írók úgy tekerik körül szóvirágaikat,

mintha kenderkóccal tömítenének csepegő csaptelepet.

Az új kanapé mintázata jó mimikri, ha szétszednek sem

lesz feltűnő, haszontalanná vált dirib-darabjainkat

elszórják majd a páfránylevelek alá.

Nem látnak mást, mint tévhiteik állványzatára

kifüggesztett látomásaik, és nem hallanak mást,

mint a sercegést egy fel nem emelkedő tű alatt.

Miattuk késlekedünk, ők az oka annak, hogy szokásunkká

válik a jelen-nem-levés, s ha egyiküket-másikukat

el is kerülnénk valahogy, kis időt nyerve sorsunk

beteljesüléséig, egy-egy gyengén világított, félreeső

utcában, amelyet valami hasonló szerencsétlenről neveztek el,

mi sem beszélünk másról, mint azokról a mintázatokról,

amelyek megkopásukig maradványaink leplezik.

‍