Versek

Anastasia Vdovkina: Sámán. Az út

A titok

múltadba nyitogathatsz ablakot

betekinthetsz merre jártál

benti tájaid kővé fagytak

szellőzetlenek gondolataid

a google sem tudja ki vagy

hiába méri perceid s pulzusod

hogy mennyi titok mind a másé

ezzel soha semmi bajod

maradsz magadban magadnak

csak egy lesz nálad mindig nagyobb

titka mint minden egyszer kiderül

egyszer midőn magadon leszel kívül

ráébredsz ő is magad voltál és vagy

örökkön örökké s végleg egyedül

Szívem vak ló

Szívem vak ló

rajta nyakló

minden dobbanás

mit érted tüzes patkójával

homokba ás

fagyos mosolyod

Baleset

Már semmit sem hallott

a halott.

Fények gyúltak és hunytak

az alagút előtt és mögött.

A pléh ordított,

neki is fájhatott

az elmúlás.

Miért nem csak egyszer

fáj ez nekünk.

A pillanatnak feje nincs,

a gondolat gyökvonással

zsugorítható.

Egymást emelni,

sokadikra jutnunk kellene.

Ősz csorgott a vénember fejéből.

Szikével keressük magunkban

az egymásra fröcskölhető mérget.

Fűbeharapott egy ember

s kimutatja foga fehérjét

a luxusautó.

Csörömpölt az önimádat

s akár a tavasz ki-ki ismételni

szeretné tyúkszaros életét.

Négykerekű villám csapott

a kerékpárba,

mely másnap kivirágzott

a sehova sem vezető

út szélén.

Egy vagy a sok közül.

Sok a fűszál s a bajos pillanat,

mely végleg betakar.

‍