Versek

Metszetek

emlékek

az emlékek zúzmaraként tapadnak meg
gyermekkorod helyszínein
a házfalakon és a régi tárgyakon

a kék bornyitó a fiókban
(kétéves voltál de emlékszel)
megmaradt

a gesztenyefa a kertben amit kivágtak
és amit a magvilágból ültettél
már megnőtt

a tyúkok egymást kergetik
egy gilisztáért amit
a macskakövek réseiből szedtél ki
eső után

apád és anyád veszekedik
te a szobádban gubbasztasz
míg lassan mállik a régi házfal
korábbi és jelenlegi lakásotok azonos
mindössze anyádtól tudod
hogy régebb nem itt éltetek

albumok

a régi albumokat nem lapozza senki

anyádat az érdekli, hogy mi lesz veled
apád túl elfoglalt
te meg nem mered megnézni a képeket

ami igazán fontos
az már beleégett a retinádba

szüleid esküvői fotója
a keresztelőd ahol látod apád
arcát ahogy rád néz
a párod első mosolya
és a kép arról amikor kamaszként
először tagadtad meg isten létezését

isten

az istenhit egy köldökzsinór
félsz az elszakadástól

félsz hogy nem kelljen többé félned
pedig tudod
hogy anyád az isten
és a mennyország
születésed előtt létezett csupán

Landoló

gyakran gondolok a landolóra:

a kopott padokra és asztalokra
a málna- és gombagyűjtő cigányokra
az olcsó melegszendvicsre és a hideg sörre:
mindenki ezt eszi/issza

a szomszédban az összeszart kisparkra
az aluljáróra amit senki sem használ
a felüljáróra ami (szerencsére) nincs
és a mindent összekötő állomásra

landolni mindig is szerettem ebben a
mindenki mindent jobban tud városban
ahol nem fér el egymás mellett
két különböző ember

ez az egész a landolóban elmaradt
(bennem is)

amikor valahová sikeréhesen
hazafele meg diadalittasan érkeztem
akkor a vonat mindig a landoló előtt állt meg

ma reggel is ott tértem magamhoz
másnaposan és tisztán látva mindent

Nárcisz-oszlopok

A folyóban idomtalan kontúrok,
a pocsolya beszennyezte arcát,
a holtág mintha tisztán…
utána nyúlt
de csak kavicsot markolt.

A város felé sétált,
útját az aszfaltba véste;
lába felszakadt:
a véres vonásokat
teledobálta kavicsokkal.

Az első kirakatot hosszasan nézte,
majd széttörte
és megette az utolsó szilánkig.

Reggelre oszlopok nőttek az aszfaltból,
amiket már csak a visszhang simogat.