Versek

Lőrincz Gyula: Átalakuló hegszagon

jártunk már itt

jártunk már itt… s ahogy akkor: most is

félszeg szavak reszketnek a fűszeres illat fölött

kiegyenesednek a téren a fák… zene szól

halk zokogás… hagyod lélegezni az álmokat

de nincs visszaút: ma is sebeket kellene

gyógyítani ám hiába ordítod magad rekedtre

az a szív már nem otthonod és a buszpályaudvar

sem az ahonnan járókelők özönén keresztül

elindultál… mindenki sietett valahová

siettél hát te is és előre dideregtél

hogy mi lesz ha majd kattan a zár

s nyílik az ajtó… és elfogott a kétség

hogy nem lenne-e jobb ha nem nyílna…

árulás ez – mert a megalkuvás is árulás –

innentől már nincs törvény és nincs miért

s nincs se előre se hátra

üres szemek fájnak csak körülted

és eleven seb maradsz te is

tegyük fel

tegyük fel nem állsz az ablakban kisírt szemmel

nem bámulod a tér üres padjait vakon

nem kapaszkodsz a függönybe

nem rántod magadra a karnist

tehetetlen dühödben nem rúgsz bele

tegyük fel a láb nem ereszti el a földet

ahogy a szem sem az emlékeket

s újra Ady mellé ülsz a líceum előtti téren

galambok battyognak körülötted

fejüket sután buktatva előre

tegyük fel megnyersz magadnak újra

és gíroszt eszünk a hűvös esőben összebújva

tegyük fel tavasz lesz megint és nyár

és szemed odvába visszaszöknek a Körös-parti

füzek s a Szacsvay-szobor előtt a padon

átölel megtért kedvesed

közös életünk földszintjén

fájós hátunkat nekifeszítjük a múltnak

levetjük amink van

befűzött filmként simulunk egymáshoz

és lesz időnk a bizalmat ismét összegyűjteni

tiszták leszünk és meztelenek

mint később a hideg boncasztalon

tegyük fel így lesz újra

‍