Versek

két vékony felhő között

sötét van már, mire valóban lehunyom a szemem.

azt képzelem, hogy kint lilaporos az ég,

mint egy rajzfilm naplementéje.

messziről repülőt hallok,

mintha medencét töltenének kicsordulásig.

víz alól hallom a zúgást,

bedugult fülekkel,

mozdulatlanul.

nem hangosodik, nem erősödik,

mintha egyhelyben járatná két vékony felhő között.

a figyelmemmel állítottam meg,

és ott tartom, amíg el nem fáradok,

nem nyitom ki a szemem,

levegőt sem veszek,

nem zökkenthet ki semmi.

feléget és kifehérít maga mögött mindent,

első és egyetlen érintés az egész.

azt képzelem, hogy lilaporos az ég,

egy madár repül el két vékony felhő között,

és a víz befolyik lassan a számon,

arra figyelek, hogy ne mozduljak.

a zúgás felerősödik,

és ráng egyet a lábam.

a ruhákkal

három lány fekszik

a szemközti ágy emeletén.

pakolgatnak, mozgolódnak,

kívántatják magukat veled.

lassan feltelik a szoba

a lepedőkkel, amit felgyűrnek,

és a ruhákkal, amiket folyamatosan

vetnek le magukról,

hogy te jobban lásd őket.

az emeletről feltöltik

vízzel az anyaghalmot,

és te azt várod, hogy megébredjek,

mert kettőnk közül

te alszol mélyebben.

a lökdösésben

az aluljárókat újították

és óriási műanyag kapukon mentünk át többször,

mert én nem tudtam,

mi merre van.

az ellenkező irányból jött a szerelvény,

és a pályaudvarcserében,

a lökdösésben

ugyanoda jutottam vissza.

a kutyát azért akartam megtartani,

hogy ne egyedül érkezzek.

nem emlékszem, hogy ki várt,

és ébredés után közvetlenül

még behunyt szemmel elismételtem:

jobbra van az ajtó

és ne ijedj meg,

nincs itt senki.

a kabát és a lány

a polgármesteri hivatallal szemben,

egy világos rózsaszínű és egy világos barna

velúr őszikabátot nézegetnek fiatalok.

egy szép lány elveszi a barnát,

és rögtön el is felejtem, hogy néz ki:

a kabát és a lány is.

a másiknak sérült a gallérja,

de arra gondolok, hogy majd kitisztíttatom.

ebben nincs semmi érdekes.

vannak reggelek, amikor sovány arccal

és egyenes hajjal ébredek.

ilyenkor képet akarok csinálni magamról,

hogy emlékezzek.

de aztán elszorul a torkom,

hogy éjszaka ennek a versnek

volt egy jó vége

és most csak sortörések közé szorítom,

hogy valójában nem is tudom,

mit csinálok.

Győrfi Kata 1992-ben született Bukarestben. Ír drámát, rövidprózát, tárcát, színházkritikát. Verseit mindenféle folyóiratok és antológiák közlik. Jelenleg Udvarhelyen él és az első kötetén dolgozik.

‍