.svg)
Predrag Popara: Lebegő formák
rajz
állok üres kézzel
szavak nélkül
miért nem tudok
gyűlölni ha már
szeretni nem tudok
miért nem tudok
szeretni ha már
gyűlölni nem tudok
igazítanivaló
rajtam semmi
a rajz befejezve
arra várok csak
isten rányomja
kézjegyét
csakhogy
az idő sokkal
jobban telik
ha csinálok
valamit
csakhogy én
nem akarom
se jobban se
hogy teljen
nagyon a
végére értem
nyugalomra vágyom
heverészek
a kertben
kezemen madár
elröpültem
el el
roskadásig
kandallópárkányon
óra leszáradt
mind a mutatója
fölgyújtott nádas
a lelkem minden
élő menekül
élni nem könnyű
tanulom a halált
permanens szomorúság
csak át ne aludjam
ami még hátra van
kiráz a világűr hidege
menny melegét nem érzem
a világ gondját nem én
cipelem egy levél is
vállamon micsoda teher
mint amikor még volt
kutyám fogom magam
és sétálni viszem
kerülgetem az ibolyatöveket
szívem nem pompázik
színekben mint a rózsafa
nyárfa levele
asztalom dérrel
pakolva roskadásig
úgysem fogom
türelmem lesz-e
elviselni az öreget
szunyókál a napon
éjszaka fél elaludni
hátha nem ébred meg
csak úgy
hanyagul
odavetem
mit izgulsz
rettegsz magad
alá húgyolsz
félelmedben
megtudni
úgysem fogod
mikor haltál
meg
az angyal
ne áltasd magad hogy
másképpen is
történhetett volna
vannak kik belepusztultak
kik semmit sem akartak
neked terveid vannak
utazol párizsba kijársz
a szajna-partra
mint most a szamosra
étvágyad rengeteg
ez is egyfajta életszeretet
az angyal tetőtől talpig
végigmért hisztérikusan
nevetett szót sem szólt
pókszálon kúszott
föl az égbe
már nem nem remélek
hallgat a lélek érzem
a holnapot meg sem érem
bármi történik minden
olyan indiferens
hibernált állat nincs mi
ájultamból fölrázna
napom gyertya nincs
gyújtózsinórja
nem akarok emlékek
által élni
nagy leveleken vízcsepp
csöndje nem tudja
hulljon-e
semmibe nyúló ágon
ma illata leng
hold tőkéjén fejem
csak le ne csapd
uram vérem a
tejútat bepiszkítja
nem örülök
hatos meg egy ötös
nem örülök
valami most
elkezdődött
valaminek vége
hónom alatt
a félelem bibliája
lelkem lapul
penész a házban
nem vagyok megáldva
jókedvvel beszéddel
nekem mindent
szabad már
bennem lenyugvóban
minden
rohanok hogy lerázzam
magamról az öreget
kúthoz érve az öreg
meri a vizet
ha most
egyedüllétbe feketedett bogár
neked meg mi bajod rusnyaság
jössz egyenest a talpam alá
nincs neked asszonyod unokád
otthon senki se vár
letépnél egy szál őszi ibolyát
neked hoztam mondanád
míg eléd teszi a gőzölgő
vacsorát a kolozsvári káposztát
eltaposni téged csak egyetlen
dologért lennék képes
ha most nevemen szólítanál
nélkülem
ülök rezzenéstelen
arccal kezemben
szorongatok valamít
elképzelni sem tudom
nélkülem az életem
ülök resten szemközt
a végtelennel
mikor jól érzem magam
az eső akkor is esik
szél fákat csavar ki
tövestől házakról lesöpri
a cserepet a pléhtetőt
sokan éhen és ébren
töltik az éjszakát
reszketnek pokrócba
takarózva mikor én
jól érzem magam
ágyam meleg asszonyom
hívogat türelmetlenkedik
