csendélet
hullámokban másfél, majd két percenkét
száll fel egy újabb repülő. minden harmadik
kiszuperált fapados. árnyak vonulnak, nyikorog
az ég, süllyed egy fémvázas kempingszék
a homokos parton.
partra vetett testek bikinis strandon.
kifut a tenger, lesodorja a textilt. a szék
rozsdázni kezd, fehér csík marad, ahogy
elhúznak a repülők.
bronzolaj
az öreg fószerek szalmakalapban,
kvarcórával a karjukon és nem veszik
le a kockás térdnadrágot, de bokáig
állnak a tengerben. karba tett kézzel
néznek a fiatal monokinikre, fürkészve a jövőt.
mellek, repülők, életek lebegő ereszkedését.
ragyogó nyári napjaink iszkolását, nyurguló
árnyékait a napernyőknek.
az öreg fószerek kvarcórával a karjukon
percre pontosan látják, melyik kartempóban
fullad ki majd az ifjúság, melyikben a házastársi
hűség. hol szakadnak vagy térnek vissza a kötelékek
megtartó zsibbadásába a viharvertek. ismerik
a kamaszok jégveréses, kötelező útját. vaskosra
nevelt törzs, árnyas lombozat gyümölcseinek
leválását, amihez többé már nem szólhatnak
ők sem. a munka elvégeztetett, az enyém
már az övé, a bárkié, az önmagáé.
az öreg fószerek csak állnak bokáig egy kockás
térdnadrágban és kvarcórájukra pillantanak,
fényesen aszódnak a napban. és mérik a napvédő
kenőcsök felszívódásának idejét. lesik az ifjú húsok
ruganyosságát, izmok feszülését, eközben ők
múlhatatlanul csak ragyognak, meg ragyognak.